Sziasztok!
Boróka vagyok, 2010 decemberében jöttem ki Angliába Nemes Anett segítségével.
Sok időbe telt, míg sikerült találni nekem egy megfelelő családot, már azt is hittem, hogy a terveim meghiúsulnak, de Anett mindig mondta nem szabad feladni, kitartás… és most nagyon örülök, hogy nem tettem, és itt vagyok ennél a nagyszerű családnál.
Nagyon örültem, amikor Anett jelezte, hogy vééégreeee van egy család, aki érdeklődik felőlem.
Kis fenntartással ugyan, de egyből rábólintottam, és vártam, hogy a család felvegye velem a kapcsolatot. A fenntartásom azért volt, mert nem egy hétköznapi családról volt szó.
Egy leszbikus pár keresett „közös” 5 éves gyerekük mellé egy au-pairt.
Nagyon féltem a telefonbeszélgetéstől velük, de igazán nem volt miért, a családok nagyon jól tudják, hogy azért szeretnél kimenni, mert nyelvet akarsz tanulni, és nem várják el, hogy jól beszélj.
Az indulásomig tartották velem a kapcsolatot, nem csak én, hanem ők is nagyon izgatottak voltak, és várták az első találkozást.
2010. december 5-én indult a gépem Luton repülőterére, nagyon feszülten, könnyek között, de kíváncsian szálltam fel a gépre, és reménykedtem, hogy minden jól fog alakulni.
Azt hittem, sose érkezem meg, féltem attól, hogy hogyan fogom megértetni magam, és hogy hogyan fogom én őket megérteni… aztán a kijáratnál ott várt az egész család, hatalmas táblával, amin a nevem állt. A kisfiú kezében egy virágcsokor, amit meglepődve szégyenlősen nyújtott át nekem.
Az elő 2 hét után már nem volt szégyenlős és tartózkodó a kis srác. Kiderült, nagyon rossz, csintalan kisfiú, aki dühös volt rám és nem értette miért vagyok én vele, és miért én mondom meg, mit csináljon, és hogyan viselkedjen. Nehezen fogadta el, hogy belépett egy másik személy az életterébe és nem az anyukája az, aki vele van.
Nagyon nehéz időszak volt, mint nekem, mint a családnak, de mindig a lehető leghiggadtabban próbálták kezelni a helyzetet, és mindig segítettek abban, hogy hogyan oldjam meg a problémákat a kis sráccal.
Nem egyszer fordult elő, hogy az anyuka is meg én is sírva beszéltünk ezekről. Én próbáltam megérteni a gyereket és a legjobb tudásomhoz mérten bánni vele, és a legjobban lereagálni a sokszor kínos és dühítő szituációkat.
Sokszor mutatott számomra abnormális és elfogathatatlan viselkedést, ami valószínűleg az apakép hiánya okozhatott nála, na meg az, amit megengednek neki.
Másként nevelik itt a gyerekeket, amihez neked teljes mértékben alkalmazkodni kell, és sokszor nem foglalkozni azzal, ami szerinted helytelen, és nem következetes.
Aztán lassan-lassan elfogadott és megértette, hogy nem lehet neveletlen velem szembe, és felfogta, én nem engedek neki, nem csinálom úgy, ahogy ő szeretné, még akkor sem, ha hatalmas nagy hiszti, sírás, veszekedés közepette anyáért üvölt és verekszik velem.
Megértette úgymond „én vagyok a főnök”, ha anyáék nincsenek ott, és ebben nagyon nagy segítségemre volt a két anyuka. Jól ismerték Bent és tudták, nehéz vele bánni, és nem is hibáztattak engem.
Már sokszor ott tartottam, hogy fogom magam es hazajövök, nem kötelező nekem ezt elviselni… de most örülök, hogy nem tettem.
Mostanra már jókat tudunk játszani együtt, és az nagyon jó érzéssel töltött el, amikor az első ölelést adta, vagy az, amikor meséli az anyukájának, hogy milyen nagyszerű napot töltött velem.
Abból hogy ők egy leszbikus pár, nem veszek észre sok mindent. Nagyon diszkréten kezelik ezt, és igyekeznek minél kevesebbet mutatni ebből, csak az apró kis gesztusokból, vagy egy-egy pillantásból lehet érezni, hogy ők mennyire oda vannak egymásért.
Nagyon harmonikusan és mondhatni szépen élnek. Sokkal inkább elfogadják az ember esetleges rossz tulajdonságait és hiányosságait, türelmesebbek és sokkal inkább elnézőbbek, gondolom másságukból is eredően.
Történt egyszer még az elején, amikor teljesen ki voltam borulva, beteg is voltam, honvágyam is volt… felhívtam a családom és csak beszéltem és csak beszéltem és megfeledkeztem arról, hogy nekem feladatom van, elfelejtettem a kisfiúért menni az iskolába, és késve hoztam el őt. Nagyon szégyelltem magam, hogy ennyire felelőtlen vagyok.
Ez az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethettem és el is követtem… az anyuka este megkérdezte hihetetlen nagy nyugalommal, hogy mi volt a baj, hogy nem mentem időben… ledöbbentett a higgadtsága, fordított esetben én biztos leüvöltöttem volna az au-pair fejét és elküldöm, de ő nem ezt tette. Sőt, arra kért, ha máskor bármilyen problémám van, nyugodtan mondjam neki, és oldjuk meg közösem, hogy ne történjen hasonló…
A házimunka elvégzése után kicsit unatkozom, de igyekszem mindig lekötni magam valamivel. Hetente kétszer járok iskolába, amit a család fizetett be nekem, hogy tanuljam az angolt.
A hétvégéim szabadok, akkor kapok az alkalmon, és igyekszem kiszakadni az itteni hétköznapokból. Szerencsém az, hogy sok ismerősöm van Londonba, így a hétvégéket ott töltöm. Megismerkedtem más au-pair-ekkel, akik a környéken laknak, köztük egy magyar lánnyal. Néha találkozunk és megosztjuk egymással az élményeinket, amiben nincs hiány.
Honvágyam az van, és bármenyire is kedvesek velem, nem tudják pótolni a saját családot, és sokszor érzem azt, hogy reggelenként olyan szívesen köszönnék -good morning- helyett
-jó reggelt-et .Talán ez az egyetlen rossz, amit írhatok az ittlétemmel kapcsolatban.
Én csak azt mondhatom, ne félj, és ne habozz belevágni, rengeteg új élményre, tapasztalatra tehetsz szert, és csak erősebb, meg nyitottabb leszel a világ felé .
Ha meg úgy alakulna, hogy mégsem szereted, nem akarod csinálni (bennem voltak ilyen gondolatok), a legrosszabb esetben is nem történhet más, mint hogy haza utazol, de legalább tudni fogod, hogy megpróbáltad J
Boróka
{phocagallery view=category|categoryid=45|float=left|displayname=0}