laura15Szia Anett!

Egy évvel ezelőtt izgatottan pakoltam össze és készültem a kiutazásomra, most pedig vegyes érzelmekkel számolom vissza a napokat…

Amikor kijöttem a minimális német nyelvtudásommal, még fogalmam sem volt róla, hogy mennyi minden történhet itt velem, és mennyire hatással lehet ez az egész rám.

Az első hónap gyakorlatilag a megszokásról szólt, egy idegen családhoz költözöl, más szokások közé, idegen a nyelv és minden ismeretlen. Szerencsére én rá két napra már kezdhettem is a nyelvkurzust, így rögtön az ismerkedést is.

Különben a legelső héten, alig hogy kijöttem, már egyedül is lettem itt hagyva 4 napra (temetés miatt utazott el a család). Ekkor a szomszéd felügyelete alá kerültem, megmutatták a környéket, elmentünk kicsit túrázni, együtt ebédeltünk, szóval a velük való kapcsolatom épült fel a leghamarabb. Náluk jobb szomszédokat nem is kívánhatnék.

A családnál hideget, meleget kaptam. Az elején a kommunikáció nehézsége miatt nem sikerült teljesen egyértelműsíteni a gyerekekkel, hogy én kicsoda, micsoda vagyok pontosan (korábban még nem volt au pair a családnál). Sajnos apuka sem tisztázta velük, hiába kértem. Ebből kifolyólag volt sok problémám a későbbiekben, főleg a kislánnyal (6) .

laura3Egy év alatt rengeteg negatív háttér derült ki a családról. Miért nincs anyuka, miért nem hallgatnak a gyerekek nem csak rám, de az apukájukra sem, de lényegében a teljes famíliát megismerhettem (nagymama, apuka testvérei és az ő saját családjuk). Így mostanra már minden összeállt miért is voltam ennyire nehéz helyzetben és miért dicsért meg időközben a két pszichológus, akik nevelési segítséget nyújtanak apukának, hogy mennyire remekül bírom ezt a helyzetet és mennyi mindent sikerült a gyerekekkel kapcsolatban elérnem, legfőképpen odafigyeléssel és törődéssel, amit sajnos nem igen kapnak meg. Tudtam az elején is, hogy nem lesz egyszerű feladat, mert anyuka nincs velük, de ilyenre sosem gondoltam volna. Valójában nevelés terén az egész családjuk katasztrófa és a háttérben is az áll, hogy apuka családja sem volt elég jó, ő pedig hasonló, mint az édesapja, csak a munkájának él, így azt hiszem az anyuka hiányát ehhez hozzáadva, összeáll valami káosz, amit itt családnak neveznek.

Az elejétől kezdve különben inkább egy nagytestvérnek éreztem magam, mint úgymond alkalmazottnak. Apuka igyekezett mindent úgy alakítani, hogy a lehető legotthonosabb legyen. Mentünk kirándulni, túrázni a környékre, szabadtéri múzeumba jobb idő esetén tavasszal, télen karácsonyi vásárt néztük meg Graz-ban, voltunk Bécsben is. Illetve egy hetes téli szünetet a gyerekekkel a mamájuknál tölthettem Németországban, ami akkor nagyon jó volt. Bár a németem nem volt elég jó, hogy azt a dialektust rendesen megértsem.

laura5Aztán a probléma forrását is Németország jelentette később. Egy hónapot apuka nélkül, gyerekekkel csak a nagymamánál töltöttem, amikor üzleti úton volt folyamatosan, meg amúgy is minden nyarat ott töltenek a gyerekek. Ott volt a két gyerekkel a legnehezebb feladatom. Nem lehetett őket elszakítani a tv elől, nem hallgattak igazából se rám, se a nagymamára, teljes zűrzavar volt. Tanulni kellett volna velük és én próbáltam is, de állandó veszekedés lett a vége. Nem értették meg miért fontos (ez volt a feltétele, hogy mindkét gyereket tovább engedjék a következő osztályba) Így a gyerekek szemében én lettem a rossz, mert olyat próbáltam rájuk erőltetni, amit ők nem akartak, pedig kellett volna. Kislánnyal amúgy is volt rengeteg problémám. Összeveszett velem azon, hogy én nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen, mert azt tesz, amit akar. Eltüntettek elsősorban édességeket a szobámból, valamint tönkretettek egy-két személyes holmit. Mondván az a szoba nem az enyém, semmi sem az enyém, ő nekik szabad bejárásuk van. Ez nagyon rosszul esett. Főleg, hogy sosem ártottam nekik. Itt volt egy olyan pont, amikor megfordult a fejemben, hogy feladom az egészet, mert ez a dolog nem akart megszűnni a részéről, és amikor már azért szólt rám, hogy én miért eszek az ételből, ami az ő hűtőjükben van, vagy miért nem fizetek a szobáért, hogy náluk lakom, teszem hozzá 6 éves, akkor bizony eltörött a mécses. Mivel apuka ebben nem volt segítségemre, egyik alkalommal, a két gyerekek nevelésében segédkező nőcit kértem meg, hogy tisztázzák velük, mert nem bírom megoldani egyedül és már elviselni sem. Azután aránylag javult a helyzet. A kisfiú (8) különben mindig el volt velem, ő az idősebb, szerintem ő akaratlanul is megértette mi az, amit én nyújtok nekik sok más emberrel szemben. Az hogy néha nem teszi meg, amit kérek meg a gyerekes csínyek, ennek az egésznek a velejárója. De térjünk vissza Németországra. Próbáltam tanulni a gyerekekkel, olvasni, írni, számolni, ez nem ment zökkenőmentesen, elmentem velük sétálni, ők rollereztek vagy strandra. A nagymamának segítettem a háztartásban, takarítani, rendet tartani néha főzni is, bár ott nem igényelt túl sok segítséget. Ennek ellenére az történt, hogy telefonon keresztül az apuka nővére (aki Amerikában él évek óta – tehát nem tudhat a családi életről tapasztalatból semmit) a tanulás és szabadidő kapcsán kiosztott, hogy nem vagyok elég jó a gyerekeknek, nem érek semmit a családnak, hogy én pénzt kapok ezért, de nem csinálok semmit csak pihenek és, hogy akár haza is mehetek, mert hasztalan személy vagyok. Nem tudom ezt minek kapcsán kaptam meg tőle egy másik kontinensről, de itt volt elegem mindenkiből. Rákérdeztem ezt követően a mamánál, hogy ugyan szerinte mit teszek rosszul, mert akkor tisztázzuk már a helyzetet. Ő azt mondta, ne törődjek a lányával, szeret mindenbe beleszólni. Azt hiszem a nagymama nem egészen értette akkor a problémát. Végül a helyzet nem akart javulni. A későbbiekben apuka sógornője is mondta, hogy hát nekem miket kéne majd másképp csinálnom. Holott ő sem tud eleget. Így én nyár vége előtt 2 héttel eljöttem apukával németből. Ez volt a legjobb, amit tehettem.

laura7Pár nap alatt a teljes házat rendbe szedtem, végül apuka mondta, hogy nyugodtan haza utazhatok.

Szeptember elején jöttem vissza, 2 nappal később, mint ahogy ők érkeztek meg. Addigra már lett egy ’Tagesmutter’ a gyerekek mellé és én úgymond feleslegessé váltam. A maradék két hónapom, hogy az egy évem leteljen, gyakorlatilag csak takarítással, rendrakással és főzéssel telt. Nem volt már közös program, nem volt feladatom a gyerekekkel, egyedül az esti mese felolvasása.

De az idő eltelt és kihasználva, hogy még kint vagyok és a kint kialakított kapcsolataimat igyekeztem eseménydúsan megélni a végét is. Kávéztunk, beszélgettünk sokat a csoport társaimmal német óráról. A szomszédban a nagy szülőkkel szinte minden nap összefutok, amikor sétálok, így megállok velük beszélgetni 5-10 percekre. Sőt egy hétvégét töltöttem vendégségben az egyik lánynál, és másnap esőben ugyan, de Grazba utaztunk és csajos napot tartottunk. Ez volt egész idő alatt a legjobb hétvégém!

Összességében nézve egyáltalán nem jó család, de amíg mondva csinált probléma nem adódott nyáron, nagyon jó helyem volt, és addig mentünk is rendszeresen együtt hétvégente kirándulni. A helyem a megváltozott körülményekhez képest is jó maradt, bár a családdal való kapcsolatom kicsit változott. A gyerekek jobban örülnek, amit szerintem annak köszönhetek, hogy nem én próbálok küzdeni azért, hogy tanuljanak már valamit. És mindennapos az ölelgetés, ami nagyon jó érzés. Így a vége felé kezdtek rájönni, hogy valójában örülnek nekem, és mindennek, amit próbáltam velük kapcsolatban elérni és azt hiszem ennél jobb nem is lehetne jelenleg. Apukával kicsit eltávolodott az a jó kapcsolat, ami volt, ami miatt annyira otthonosan érezhettem itt magam és ténylegesen családtagnak, de a gyerekek szeretete ezt ellensúlyozza. smile

Még mindig nem bántam meg, hogy elvállaltam őket és azt sem, hogy nem adtam fel körülbelül a 7. hónap után.

Egy hatalmas kaland volt az egész, rengeteg mindennel lettem gazdagabb, sokat tanultam, megismertem jobban egy másik kultúrát, sok kedves emberrel találkoztam, akár még hazautazáskor is vonaton vagy buszon. Sokkal határozottabb vagyok és van önbizalmam, ami korábban nem egészen volt rám jellemző. A nyelvet probléma nélkül tudom használni, és egy szuper vizsgaeredményem is született még a nyár folyamán. Megértem a dialektus nagyját, ami eleinte egy külön nyelvnek tűnt. Olyan barátságok jöttek létre, amire egyáltalán nem számítottam az elején. És még sorolhatnám. Azt hiszem akár azt is mondhatom, hogy ezalatt az egy év alatt lettem igazán felnőtt.

Mindent egybevetve a gyerekekkel is jó a kapcsolatom és többnyire jól elvoltam velük, hiszen szeretnek és ezt a tudtomra is adják. Ez az egy év tényleg tele volt egyaránt pozitív és negatív történésekkel, de a legvégén mégiscsak a korábban felsorolt rengeteg pozitívum marad meg.

Boldog vagyok, hogy belevágtam, mivel szuper évet tudhatok magam mögött, és természetesen emiatt nagyon hálás vagyok Neked Anett, hogy sikerült ez az egész, hiszen a segítséged és bátorításod nélkül nem történt volna ez meg. smile

{phocagallery view=category|categoryid=111|float=left|displayname=0}