Luca Hollandiabol 3Kedves Anett és Viki!

Már régóta tervezgetem ezt az élménybeszámolót, de csak mostanra gyűlt össze annyi élmény, hogy arról érdemes legyen írni (meg ugye egy kis noszogatás sem ártott… smile).

Majdnem két teljes hónapja költöztem Leiderdorpba. Leiden, egy nagyobb egyetemváros húsz perc busszal, szóval nem vagyok elvágva a külvilágtól smile.

A család, akikkel együtt élek, nagyon kedvesen fogadtak, és szerencsére ez az idő múlásával sem változott. A gyerekek (szám szerint három, egy 12 éves nagylány, Sarah, egy tíz éves fiú, Stijn és a hat éves kislány, Maud) már egyből a nyakamba ugrottak, és beráncigáltak a konyhába, hogy minél hamarabb megmutassák a nekem sütött tortát.

Luca Hollandiabol 2Az első hét teljesen zökkenőmentesen zajlott le, Maud, aki a legtöbb törődést és figyelmet igényli, az angyali arcát mutatta, és mikor reggelente keltenem kellett őt, egy hatalmas mosollyal indította a napot. Ez persze mostanra már nem minden esetben alakul így, van, hogy néha meg kell küzdenem vele, de igyekszem türelmesen közelíteni meg ezeket a helyzeteket smile. Sokat játszunk együtt, és rendszeresen én fektetem le őt, így az estimese-olvasás is az én reszortom. Beletelt jó pár napba, mire sikerült megértetnem vele, hogy ha csak nem akar a röhögéstől kifulladva elaludni, ne várja el tőlem, hogy hollandul olvassak neki, de végül megelégedett a Harry Potter angol verziójával is. A napirendem legnagyobb részét ő teszi ki – ébresztés, öltöztetés, reggeli készítés, suliba vinni-hozni, fürdetni, fektetni – meg persze babázás és színezés minden szabad percben.

Stijn-nel nincs sok „dolgom” – őt már csak emlékeztetni kell a teendőire – ne hagyd itt a táskád, indulj el, mert elkésel, vedd be a gyógyszered, stb. – és emellett persze vele is sokat játszom. Az ebédlőasztalt meglepően jó pingpongasztallá lehet átalakítani, plusz nemrég megtanítottam őt kockapókerezni, és azóta addig nem nyugszik, míg napi három-négy menetet le nem játszottunk smile.Luca Hollandiabol 1

Sarah-val aztán tényleg nem sok dolgom akad – ő már teljesen önálló, egyedül jár suliba, reggel elmegy, délután megjön, és a legtöbbször felmegy a szobájába tanulni. Olykor-olykor ő is csatlakozik hozzánk játszani, de ő most kezd kamaszodni, szóval nem sok örömét leli egy kirakósban…

Els, az anyuka, nagyon kedves. Orvosként dolgozik, így nem sok szabadideje van, de így is mindig szakít időt arra, hogy beszélgessen velem arról, hogy érzem magam, hogy viselkednek a gyerekek, miben tudna segíteni és miben kéne az én segítségem. Többször elmondta, hogy ha bármilyen apró problémám van, mondjam el azonnal, megoldjuk, neki nagyon fontos, hogy az aupairjük jól érezze magát, mert akkor a gyerekekkel is vidám és türelmes lesz, amiben igaza is van. Eddig még csak pár apróságról beszéltünk (Maud néha túllő a célon, és erre kerestünk valamiféle megoldást, meg a takarítási rendet rendeztük egy kicsit át), szóval vele is gyorsan megtaláltuk az összhangot.

Az első nagy és kissé sokkoló változás két hete történt meg: Ivo, a nevelőapuka az egyik reggel egy szó nélkül összecsomagolt, és elköltözött, csak egy levelet hagyott a pulton. Mikor Els elmondta, mi történt, én teljesen ledöbbentem, ugyanis semmi jelét nem láttam annak, hogy baj lenne köztük. Ez persze von némi változást maga után, több lesz a dolgom, és ezúttal már a főzésbe is besegítek (amit egyáltalán nem bánok biggrin). Kedveltem Ivot, és sajnálom, hogy elment, de legfőképp a gyerekeket sajnálom, akik már az apjuknak tekintették őt. Viszont, egy nagy pozitívum (a számomra), hogy ez azt jelenti, én megyek majd velük a nyaralásokra ezentúl, és elnézegetve az eddigi úticéljaikat, egyáltalán nem jártam rosszul… wink

Amikor nem dolgozom sem ülök ám itthon. Barbival, a család előző aupairjével már a második hétvégémen találkoztam Hágában, és egyből megtaláltuk a közös hangot, így azóta rendszeresen találkozunk. Továbbá Erikával, egy szintén magyar lánnyal lettem nagyon jóban, vele a pályaudvaron találkoztam – pontosabban lerohantam kétségbeesett arccal, miután meghallottam, hogy magyarul beszél, hogy segítsen, mit, merre és hogyan –, vele azóta majdnem minden nap összefutok. Már felfedeztük Leiden szórakozóhelyeit is, szóval tényleg nem unatkozom smile.

Az angol nyelvtanfolyamot is elkezdtem már január végén a leideni egyetemen. Eleinte kissé nehéznek találtam, de mostanra már egyre jobban belerázódom, és kezdem megszokni a japán, kínai, iraki, olasz és perui osztálytársaim akcentusát is.

Csatolok pár képet a gyerekekről – sajnos olyan, amin együtt vagyunk, csak az anyuka telefonján van, ők pedig most Ausztriában síelnek, így kissé nehézkes lenne elkérni tőle. Na de majd a következő levelemhez…! smile

Köszönöm, hogy lehetővé tettétek ezt az utat számomra!

Luca