Nóra családcseréje – Franciaország

Előfordul, hogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt eredetileg terveztük, de ez nem jelenti azt, hogy a változás feltétlenül rossz kell, hogy legyen, sőt, nagyon sokszor egy-egy tervnek meg kell hiúsulni ahhoz, hogy aztán egy új lehetőség sokkal jobbat hozzon az életünkbe. Én pontosan így tekintek vissza a 2016. október végén történő család cserémre. Emlékszem egy darabig próbáltam úgy tenni mintha minden rendben lenne, hogy az egyre gyülemlő viharfelhők majd idővel eloszlanak, de sajnos nem így alakult. A helyzet köztem és a fogadó szüleim között egyre csak romlott, a gyerekek egyre tiszteletlenebbül viselkedtek velem, mire végleg megszületett bennem a gondolat arról, hogy váltani kell. Semmi pénzért nem hagytam volna itt Párizst. A hazamenetel lehetősége még csak fel sem merült bennem. Ellenkezőleg, foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz, hogy itt maradjak. Bár kissé kilátástalannak tűnt akkor a helyzetem, én mégis pozitívan néztem a jövőbe. Tudtam, hogy fentről jön majd az a sugallat, és, hogy semmiért nem kell aggódnom, végül minden rendben lesz. Természetesen így is alakult. Viki a magyar ügynökségtől naponta öntötte belém a lelket. Írásban, szóban, ahogy csak lehetett, és folyamatos kapcsolatban volt a párizsi ügynökséggel is, ahol pedig Delphine állt a rendelkezésemre. Szintúgy egy kivételes személyiség, s aki itt helyben volt mellettem a nehéz pillanatokban, valamint nem utolsósorban ő találta meg nekem a fantasztikus családot ahol jelenleg vagyok.

Ezután minden nagyon gyorsan történt, a család csere egy hét alatt lezajlott. Hétfőn még bent voltam az ügynökségen, szerdán találkoztam az új „anyukámmal”, szombaton már költöztem is.

Szép őszi nap volt, az új családom felnőtt tagjai érkeztek értem kocsival. Ahogy az új otthonom felé tartottunk, s egyre távolodtunk az előzőtől, úgy kezdtem megnyugodni én is.

A gazdag és elit Neuilly Sur Seine-ből átkerültem Párizs másik csinos kis külvárosi részébe, Vaucresson-ba. Amikor megérkeztünk két mosolygós tini lány várt a hatalmas házban, na és persze Jet a cuki labrador kutya, (akivel azóta már világi nagy cimbik lettünk). Hárman leültünk a konyhába, én, Louise(15) és Léa(12). Egyik téma jött a másik után, emlékszem megállás nélkül csak beszéltünk. Tisztán érezhető volt közöttünk az egyből kialakuló szimpátia. Sokan azt gondolták nem lesz majd könnyű dolgom a tinédzserekkel, de az elmúlt 4hónap úgy gondolom, csakis minket igazol. Olyanok vagyunk akár a testvérek. A szülők is fantasztikusak, nagyon emberségesek, jó lelkűek és empatikusak. Tudják, hogy szándékomban áll jövőre is Párizsban maradni, befejezni a mester diplomám film szakon, ami mellé még szükségem lesz munkára is, hiszen másképp az itteni albérleteket képtelenség lenne kifizetni. Mindezen témákban is mögöttem állnak, bármilyen kérdésem legyen is, segítenek, és tanácsokkal látnak el.

Lassan 6 hónapja, hogy Párizsban élek au pair-ként. Olykor azonban olyan érzésem van, mintha már évek óta itt lennék. Ez idő alatt lelkem olyan mély érzéseivel és gondolataival ismerkedtem meg, melyekről nem is tudtam, hogy léteznek, pedig valószínű egész végig ott voltak bennem. Azelőtt is harcos típus voltam, de most, hogy a saját környezetemtől, országomtól, családtól és barátoktól elszakadva élem a mindennapjaim, csak még erősebbé tett. Olyan kis országból érkezni, mint Magyarország, azon belül is olyan kis városból mint Pécs, itt élni, túlélni, álmokat szőni, és megvalósítani, igen azt kell, hogy mondjam egy új perspektíva, egy új szakasz az életemben.

Végeredményben au pair-nek lenni nem csak annyit tesz, hogy gyerekekre vigyázol. Au pair-nek lenni lehetőséget jelent, segítséget számodra is, hogy közelebb kerülj a céljaidhoz. Az au pair lét lehetőséget nyújt arra, hogy gyönyörű szép városokban élhess, s ha elég okos és ügyes vagy, talpraesett és bátor, akkor megteremthetsz magadnak egy új életet, igaz barátságokat köthetsz, szerelmembe eshetsz, karriert építhetsz. Persze ennek a felén, még én is csak dolgozom, de dolgozom rajta. S nem utolsósorban hiszek benne, hogy mindez meg is valósulhat. Hiszen a legfontosabb lépést már megtettem, azzal, hogy itt vagyok, és nem adtam fel akkor sem, ha nehéz volt, ha rossz volt a család, ha magányos voltam, ha betegen is helyt kellett állni. Tudom, közhelyesen hangzik, de valóban, minden kezdet nehéz. Amint azonban az első nehézségeken túllendül az ember, és nem fordul vissza, amikor a legrosszabb, amikor a szomorúság legmélyebb bugyraiban van, utána már csak a jó jöhet. Sokan már a második héten haza utaztak au pair társaim közül. Honvágyuk volt. Nem volt jó volt a család. Hiányzott a pasi. Megtörténik persze, nekem is hiányzott a családom, az ezer éves jó barátnőim. Kinek nem?

Kockáztattam, mikor mindent felégettem magam mögött. Mikor felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, kiléptem a kapcsolatomból, és idejöttem. Mostanra vannak új barátaim, a világ minden tájáról, és rettentően boldog vagyok, hogy megismerhettem őket. Általuk lett több az én magyar-török világom, az ő kultúrájukból, az ő anyanyelvükből. S nem utolsósorban, már beolvadok a párizsiak közé is. Asszimilálódtam. Ha visszagondolok arra az önmagamra, aki szeptember 1.-én ide költözött, akkor magam előtt látok egy izgatott egyben félelmekkel teli, kíváncsi lányt, aki kezében szorongatja Párizs térképét, s aki még bizonytalanul kérdez franciául, aki eltéved. Mostanra az a térkép már veterán, sorsfordító helyek bekarikázva rajta, Permety, Oberkampf, Belleville, République…..minden egyes bekarikázott hely, egy-egy gyönyörű emléket rejt magában. S bár lassan kinyitni is félek, annyira el van használva én szegény térképem, én mégis mindig magamnál tartom, és gyűjtöm életem újabb és újabb meghatározó állomásait. S ha bárki megkérdezi, hogy ha megtehetném, hogy visszaforgassam az idő kerekét, min változtatnék? Mindig az a válaszom, hogy semmin. Mindent ugyanígy csinálnék, én semmit, de semmit nem bántam meg.

„Non je ne regrette rien…”;)             Nora

Családjaink

Legfrissebb élménybeszámolóink