Sziasztok!

Tudom már nagyon nagyon rég nem írtam, de úgy éreztem, most muszáj. Júliusban jöttem ki Londonba egy kertvárosba, Mill Hillbe “2 hónapra” és most megyek haza 🙂 szóval kicsit kibővítettem.

Nem is tudom hogyan kezdjem, olyan hónapok állnak mögöttem, amiket soha nem cserélnék le. Olyan sok mindent tapasztaltam, és kaptam az emberektől, hogy azt nem is tudom eléggé megköszönni, és szavakban kifejezni. Soha nem fogom megbánni az itt eltöltött időt, soha.

Életemben nem gondoltam volna, hogy tudok 2 gyereket annyira szeretni, mint az én is host gyerekeimet. Annyit kaptam tőlük, annyi sok szeretetet és vicces pillanatot. (és persze néha az őrületbe is kergettek de hát ez ilyen) Ott lehettem olyan pillanatoknál, amikor Harry már elkezdett beszélni, és ha nem tetszik neki valami akkor azt mondja “it’s not funny” 😀 de most tényleg..ezt egy két évestől hallani, nyilván nem lehet kibírni nevetés nélkül. Aztán amikor Livvie már felkerült iskolába, és már nincs többé óvoda. A sok sok kiss and cuddle mielőtt végre ágyba tudtuk őket parancsolni. Amikor a kislány elmondta nekem, hogy “You are the best aupair ever” és kaptam 3 színes csillagot😂😀. Amikor készültem nyelvvizsgára és a host apukával javítottuk ki a fogalmazásaimat, vagy hogy a babysitteknél a host anyuka mondta nekem “hívj át valakit bátran a barátaid közül vagy mindenki jöhet”. Ezek a pillanatok amik megfizethetetlenek.

Amikor pedig el kell búcsúzni tőlük….. a szívem megszakadt, amikor láttam a kislány arcát, hogy sír és már meg sem tud szólalni, vagy hogy a host anyuka próbálja tartani magát, de az ajtóban már láttam, hogy potyognak a könnyei, és éreztem, hogy nekem is, mert tudom, hogy most már nem leszek velük annyit, de nem is lehetek, ez nem egy olyan dolog hogy örökre szól, nem. De lehet olyan hogy beszélünk, videozunk és figyelem majd hogy nőnek fel azok a gyerekek akiknek majdnem egy évig az életük része voltam majdnem minden egyes nap. Olyan nehéz ezt megértetni olyannal, aki soha nem próbálta, persze nem minden family ilyen, de én annyira de annyira szerencsés vagyokm hogy hozzájuk kerültem. Nagyon szeretem őket és a szülők nagyon jól nevelik a kis csöppségeket.

A másik pedig, ami nehéz, a barátokat otthagyni, amit nem is tudunk mennyi időre szól. Reménykedünk, hogy maximum majd csak pár hónap és láthatjuk újra egymást. Reméljük. Igazából én úgy érzem magával a várossal és az országgal kapcsolatosan, hogy megtaláltam a helyem és ez a nekem való. Szóval Anglia ez itt még nem a vége. Köszönök mindent amit eddig adtál.

 

Családjaink

Legfrissebb élménybeszámolóink