Szia Viki,

elnézést kérek, hogy 2 héttel később sikerült is eleget tenni a kérésednek, de most itt vagyok végre egy részletesebb beszámolóval! 🙂

Tegnap volt a 7. hete, hogy megérkeztem Firenzébe, lassan két hónapja itt vagyok. Amit érzek, hogy életem legjobb döntése volt ebbe belevágni, minden kétellyel és kétséggel együtt, ami bennem volt az elején. Azon kívül, hogy ez egy kulturális csereprogram, amelyből mindkét fél – a család is és az au pair is profitál – ennél az elejétől kezdve sokkal többet jelentett számomra: egy utazást, amelyben a komfort zónámon kívül jobban megismerhetem önmagam.

Amit most érzek, hogy minden elképzelésemet felül múlta a jelenlegi hihetetlen pozitív tapasztalás. Valószínűleg benne van az is, hogy az újdonság erejével hat minden egyes nap, de igyekszem ezt szem előtt tartani, hogy ne álljak túl szentimentálisan az itt töltött időhöz… 🙂 Összességében viszont nagyon hálás vagyok, hogy Olaszországban sikerült családot találnom Kína helyett (a vírus miatti pánik természetesen egy újabb ok erre, hiszen Kínában súlyosabb volt a helyzet, mint bárhol máshol, de alapvetően értetlenül tekintettem az emberekre, meg a drámára, amit saját maguknak okoztak…)

A szabadidőmet pedig három hete már barátokkal is eltudom tölteni, nem csak egyedül: egy Facebook csoporton keresztül megismertem egy másik magyar lányt – ő nem au pair, hanem itt tanul és dolgozik… 🙂 Szóval boldogabb nem is lehetnék. Mivel egy éve itt él már, rengeteg autentikus helyet ajánl, amit együtt fel is tudunk fedezni: éttermek, bárok, kiállítások, eldugott forno-k, élmények, amiket megosztani mással az egyik legjobb dolog itt Olaszországban.

Aztán persze rajta kívül is ismerkedtem még külföldi lányokkal: egy másik csoportba is bevettek, ahol rendszeresen szerveznek találkozókat.

De természetesen, hogy a családról is meséljek, az elmúlt hetekben csak szorosabbra fűződött a kapcsolatunk Michelle-el, az anyukával és a kislánnyal Chiara-val is. Sokat beszélgetünk, nyíltan – ha van kérdésem, azt hezitálás nélkül felteszem – ő úgyszintén, igyekszem mindenben a segítsége lenni az itt töltött idő alatt, ezzel is meghálálva, hogy befogadtak engem ideiglenesen az otthonukba és lehetőséget biztosítottak számomra megismerni egy olyan közkedvelt kultúrát, mint az olaszoké, melyen eddig csak mindig átutaztam és sóvárogva figyeltem – kívülről… 🙂

Elképesztő érezni, hogy mennyi bizalmat vet belém, és szívmelengető volt a múltkor is hallani tőle, hogy olyan, mintha több éve ismernénk már egymást… Az élet kegyes ajándékaihoz tartozik az is, hogy akárkivel megismerkedtem az eddigi itt töltött időm alatt, mindenkivel kapcsolatosan ugyanezt éreztem és érzem… Ha a hétvégi szabadidőmet is élvezem, igyekszem akkor is a keze alá dolgozni, akárcsak az édesanyámnak segítenék otthon. Kérem is, és kifejezetten élvezem a közös programjainkat, hihetetlen jó, mert a hétvége során legalább egyet mindig összeszervezünk.

Bár nincs ez kőbe vésve, tudom – mielőtt elindultam egy kicsit kakukktojásnak éreztem magamat a korom miatt és meg voltam győződve, hogy az au pair munka általában fiatalabb lányokat érdekel, de később erre is rácáfolt Michelle. Elmondta, kifejezetten annak örül, hogy idősebb vagyok és úgy érzi, így veszem le a válláról teljesen a terhet. Már a jelenlétem is megnyugtatja, hogy van kire támaszkodnia. Szóval azt hiszem, hogy talán ez volt a leglélekmelengetőbb visszajelzés, amit tőle kaptam a 7 hét alatt.

A napjaink egyébként teljesen rendszerbe álltak azóta, de alapvetően elmondhatom, hogy Michelle munkahelye az elsődleges formáló tényező, hogy hogy alakuljon egy-egy reggel például. Vannak napok, amikor én viszem a suliba Chiara-t, aztán vannak napok, amikor én hozom el onnan, de ettől függetlenül is mindig jelen vagyok a reggeli rutin feladatok elvégzésében. A reggeleink, hát azok egy kicsit nehezek, nehezen ébred a kislány, általában az ágy szélén ülve szurkolok neki, hogy belebújjon az első ruhadarabokba… 🙂 Ha ez megvan, megfésülöm (ez a kedvenc részem) és onnantól már megy minden, mint a karikacsapás. Egy ideje még élvezetesebb, ahogy eljutunk a suliba: azzal, hogy megérkeztem, szemtanúja lehettem, hogyan tanul meg biztosan biciklizni, hihetetlen mennyire izgatott volt a sikerélményei miatt, és mivel én is kaptam a családtól egy bicajt, pár hete már biciklivel közlekedünk a suliba. 🙂 (Nem hogy gyorsabb, de nagyon áldásos ez a reggeli testmozgás és akkor az álmos, Arno menti Oltrarno városrész csodálatos látványáról még nem is meséltem… 🙂 )

Ha én hozom el őt az iskolából (és mivel Waldorf suliban tanul) miután hazaérkezünk, lényegében a játszásé vagy a tv-zésé a délután hátralevő része. Épp mikor mihez van kedve Chiara-nak. Fűztünk már gyöngyöt, készítettünk már karkötőt, rajzoltunk már a konyhában, néztünk már együtt “5 minutes craft” Youtube videókat – mindent, ami a kreativitását szolgálja fejlődni. Elképesztő eredeti ötletei vannak és nagyon jó végigkövetni a megoldásokat, ahogyan kivitelezi azokat.

Nagy bohóc, ígéretes színésznői adottságokkal (haha) a szívemhez nőtt az első pillanatoktól kezdve. Az estéink általában a legmulatságosabbak, valahogy akkora tornássza fel az energiaszintjeit (bárcsak képesek volnánk hasonlóra mi is, felnőttek), és a vacsora után – a reggel totális ellentéteként – vad ugrálások, bukfencek és játszás közepette veszi át a pizsamáját és készülődik a pihentető alváshoz. Itt szeretnék veletek megosztani egy számomra nagyon-nagyon kedves dolgot: ahogy angolul beszélek hozzá, sokszor egy-egy szóról szembe jut egy-egy dal, és elkezdtek neki énekelni – legalábbis azokat a részeket, amiket biztosan tudok… 🙂 Egy ilyen alkalommal – hogy az öltözködésre motiváljam – elkezdtem a kezeimmel dobolni a Queen – We Will Rock You c. számát, később is, több alkalommal. Az egyik este nem rögtön, de felfigyeltem rá, ahogyan elkezdi ő is dobolni az asztalán… 🙂 Egy nagyon intenzív, örömteli meglepetést éreztem, valahogy az összekapcsolódásunk jele volt, hogy megragadt benne a dallam, szerette azt, így lejátszottam a telefonomról, amit kifejezetten élvezett. A dolog mostmár ott tart, hogy minden este kéri, hogy játszam le, míg ő átöltözik és bukfencezik. Táncol, ugrál a slágerre, sokszor pedig csatlakozom hozzá és általában könnyes nevetésbe csap át a móka a végére, kedves pillanatokat okozva ezzel mindkettőnknek.

Remélem, hogy ez egy olyan momentum lesz majd számára, amire élete során jó érzéssel gondol vissza. Ha ezt sikerült elérnem, szerintem jó munkát végeztem.

Szóval jelenleg itt tartunk, akadnak nehézségek és rosszabb napok is természetesen, ezzel nem árulok zsákbamacskát, nem tömény idill az emberek élete itt sem. Inkább csak a felfogásom az, ami idealizálja ezeket a momentumokat, mert nem erről szólt az életem előtte, és így érzem az értékét leginkább. Sokszor kell szigorúbbnak lennem, hiszen egy öntörvényű kisiskolásról beszélünk, de a pár perces kérlelésnél és érvelésnél sosem nehezebb a helyzet: mert előbb – utóbb úgy is szót fogad nekem. Jó kislány, jó nevelést kapott, emiatt áldásos foglalkozni vele.

Alapvetően nagyon sokat tudnék még mesélni, talán egy még személyesebb aspektusból is, de remélem ezzel is sikerült átadnom egy képet számotokra, arról hogy milyenek a mindennapok itt, Firenzében. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék a megkeresés és az első levélváltások extrém gyors lezajlására, a folyamat lényegében akadálymentes alakulására. Szerintem ezt kevesen mondhatják el, úgyhogy talán a legszerencsésebbek közé tartozom.

Szép napot nektek Viki,

üdv:

Frida