Anna Olaszországból – “jelentem alássan, fantasztikusan érzem magam”

Így az első hét az akklimatizálódás jegyében telt, délelőtt jártam a várost, délután siestáztam, este az anyukával fecsegtünk, sörözgettünk és vacsorát készítettünk. A hetet már a lányokkal zártuk, mivel vasárnap  Ciacci, a kisebbik csajszi 10. szülinapját ünnepeltük Lignano-ban, a nagyi házában.

 

Az azt követő hétköznapok már húzósabbak voltak: anyuka dolgozott, a lányoknak meg még nem kezdődött el a suli, ezért egész nap otthon voltak velem. Kisebb gyerekeknél fantasztikusan működik ilyenkor a játszóteres program, de az én drága lusta 12 éves Mariannámat semmivel sem lehetett kimozdítani a házból. (Szerencsére egy rakat házit kellett csinálnia, mert itt Itáliában szünetekben is van lecke.) Igaz, azért jól szórakoztam vele is, megtanított egy-két slágerhez tartozó koreográfiát.
Ciacci az ellentéte, ő már szinte hiperaktív, tele van energiával. Be nem áll a szája. Vele kicsit nehéz dolgom van, főleg, hogy még nem teljesen rázódtam bele az olaszba. De sokat kártyáztunk és sakkoztunk, sőt sütöttünk is, hol pizzát, hol kenyeret, hol csokis sütit.

 

A következő héten a csajok az apjuknál voltak, anyuka Milánóba utazott, onnan tovább Seulba. Így megnyertem a házat, de végül megosztottam a lakást a barátnőmmel, aki meglátogatott elhagyatott napjaimban. Persze vele nem voltam magányos, jártunk Velencében, Udinében meg minden nap turistáskodtunk.

 

És akkor elérkeztem a mostani hetemhez, ami már hasonlít egy au-pair életéhez. Igaz, én reggel aludhatok, anyuka kel a lányokkal, majd mindenki önállóan elmegy a sulijába, munkahelyére. Nekem heti pár alkalommal kell majd kis ebédet összedobnom a lányoknak, és délután “vigyázni rájuk”. Persze csak felügyelem őket, meggyűződöm arról, hogy házit írnak, a kicsivel néha játszok, a nagyobbikat max csak figyelni tudom, ahogy tévézik. 😀

 

Heti pár alkalommal este Ale ki szeretne mozdulni, akkor talán vacsorát kell nekik tálalnom. Vagyis én csak afféle nyugtató vagyok anyukának, hogy a lányok nem gyújtják magukra a házat. Meg persze mosok, ha sok a szennyes, teregetek, elpakolok, segítek vacsorát készíteni, megterítek, leszedem az asztalt, majd elmosogatok. Magyarul a kis munkákat megcsinálom. Talán kétszer mondta anyuka, hogy mossak ki egy adag ruhát, a többit már csináltam magamtól. Próbálom ezzel kompenzálni azt, hogy keveset kell a lányokra vigyáznom 🙂 De többször előfordult az is, hogy Ale nem hagyta, hogy én sikáljam a tányérokat, elküldött, hogy menjek lazítani! 🙂

 

Minden apás héten pedig anyukának a divatcégénél fogok segédkezni, hogy mit, azt még pontosan nem tudom, jövő héten derül csak ki.

 

Egyébként nagyon jól kijövök a családdal, teljesen családtagként is kezelnek. Az igazi olasz lakomák közben valakinek mindig jár a szája, az a kedvenc részem a nap folyamán. Úgyis imádok enni! Úgy megjött itt kint az étvágyam, hogy anyuka nem győzi tölteni a hútőt! 🙂

A város nagyon idilli, abba is beleszerettem, az olaszba pedig próbálok belerázódni. (Ami azért kicsit macerás, mert sokszor kell angolul beszélnem a gyerekekhez.) A mentalitást meg még szoknom kell, mert anyuka lehet este azt mondja, másnap otthon ebédel, aztán reggel meg úgy köszön el, hogy a lányok is jönnek kajálni, végül dél körül felhív telefonon, hogy senki sem eszik otthon… 😀 Vagyis nehezen lehet előre tervezni, eleinte kicsit stresszeltem is, hogy most akkor főzzem-e a tésztát és hány főre terítsek…De mostanra rájöttem, hogy semmin nem kell aggódni, nekem is olyan lazán kell vennem a dolgokat, mint ahogy ők teszik. 🙂 Tudnak azért élni ezek az olaszok!

 

Szerencsére már barátokat is találtam, meghívtak esti mulatozásra is.Sőt, egy magyar lánnyal is találkoztam, aki szintén au-pair Udinében!

 

Úgyhogy jelentem alássan, fantasztikusan érzem magam, már nem tévedek el a városban, hanem én igazítom útba a túristákat; már megszoktam, hogy mindenki kiabálva beszél; valamint már úgy gesztikulálok, akár egy igazi olasz! 🙂