Hogy is lettem au pair és végül már közel másfél éve 6 gyerek dadusa az USA-ban?
Soha nem terveztem ezt, egyszercsak 2009 nyarán bevillant a fejembe. Mindig is szerettem a gyerekeket, az unkahúgaimmal/öcséimmel sok időt töltöttem kis koromtól kezdve.
Tehát amint bevillant a fejembe, a következő héten már rá is leltem az Au-pair Hungary-ra és nagyon jókat olvastam Anettről, így rögtön hívtam is. Elindult a folyamat, igen gyorsan zajlott és szeptember első napjaiban már keresett is az első család. Láttam, hogy sokan vannak a képen, sok-sok gyerek, de annyira szimpatikusnak tűntek, az anyuka talán leginkább. Elkezdtünk beszélni, képeket váltogatni, és úgy éreztem, hogy őket szeretném. Kicsit nehéz volt ugyan, mert más családot nem láttam, de mégis ők tetszettek. Várnom is kellett pár hónapot, mert volt itt egy másik lány januárig, de megérte.
2010 januárjában a tréning után megérkeztem New Orleans-ba. Az anyuka, Katharine és a koordinátorom, Donna vártak rám. Nagyon furcsa érzés volt. A reptér pici volt, az autók nagyok. Zöld volt minden és pálmafák voltak mindenütt, habár a télből jöttem. Sötét volt már, de a gyerekek ébren voltak és az apukával, Rodney-val vártak bennünket. Leginkább méregetve néztek, én sem tudtam nagyon mit mondani. Utána megmutatták az én házamat, ami egy vendégház az udvarban, nagyon kis szép. Nehéz volt elképzelni, hogy itt és ez lesz az új életem, ők az új családom. Mostanra pedig azt nehéz elképzelnem, hogy milyen lenne nélkülük az életem.
A külvárosban egy családi házban élünk. A szülők és a 6 gyerek: Rodney (14), Christian (12), Conrad (6), Dimitri (5) és az ikrek, Kayman és Bianca (2). Első hallásra soknak tűnik a hatos szám, de a gyerekek nagyon jól eljátszanak egymással, olyan, mint egy kis oviban. Az anyuka nem dolgozik, így sokat vagyunk együtt a gyerekekkel, illetve amikor ő a nagyobb fiúkat viszi ide-oda, én vagyok a kicsikkel. Épp ezért pontos beosztásom sincs, az egész rugalmas. Néha nehezebb így terveznem, de igazából számomra ez sokkal inkább megfelelő, mintha ‘beosztásom’ lenne. 
Ezt a szót sem szeretem igazán és azt sem, hogy dolgozom. Ez nem munka számomra. Kezdetben sem igazán úgy kezeltem, hanem inkább úgy, mint aki segít Katharine-nek és játszom a gyerekekkel, mint egy nagyobb testvér tenne. Az a tapasztalatom, hogy amit beleteszel egy kapcsolatba, azt vissza is kapod. Én nagyon szerencsés vagyok, mert Katharine a legjobb barátnőm és bármit megbeszélünk, épp ezért ha én szeretnék valami különlegeset csinálni, úgy alakítja a napját. Sokszor együtt főzünk vagy én valami magyarosat. Soha nem főztem korábban, de itt elkezdtem rögtön, mert szerettem volna bemutatni a mi ételeinket.
Hogy milyen általában egy napom? Kezdetben a kislányok 1 évesek voltak. Minden reggel 7-kor átjöttem, a fiúk elmentek iskolába, és én voltam itthon a picikkel. Szépen lassan nagyon közel kerültünk egymáshoz, láttam az első lépéseiket, ahogy beszélni kezdtek, mindent. Olyanok, mintha a sajátjaim lennének. Vicces, mert még hasonlítanak is rám. És ami nagyon jó, persze nehezíti majd az elköszönést, hogy semmiféle különbséget nem tesznek köztem és az anyukájuk közt. Kezdetben megvolt a reggeli rutin velük, de azóta nagylányokká váltak, és már nem olyan könnyű azt csinálni, amit én tervezek. Általában délig itt voltam velük, aztán én mentem fitness terembe, vagy beszélgetni az otthoniakkal, mikor mit. Aztán délután 2-től újra itt voltam, vártuk a fiúkat, együtt főztünk, vacsora, fürdés, és ágyba tevés. Ezt is mindig együtt csináljuk, ha nincs valami más fontos dolgom, itt vagyok este 8-ig, amíg a kislányok aludni mennek. Aztán szeptembertől elkezdtek oviba járni ők is, hétfőn, szerdán és péntekenként. Ilyenkor is átjöttem reggel, elkészültek, elmentek, és én általában napközben azt csináltam, amihez kedvem volt, amíg haza nem jöttek 3 körül. Aztán a nyár, ami itt másabb, és olyankor mindenki itthon van. Ez egy picit nehezebb időszak volt, mert a tini fiúkkal azért vannak problemáim, nem igazán hallgatnak rám. Kezdetben a kisfiúk is nagy kihívást jelentettek, a legnagyobb ellenségükként tekintettek rám, nem volt könnyű.
Sokszor van, hogy a szülők és én együtt megyünk valahova, olyankor jön babysitter. Az egész család együtt nem nagyon megy sehova, túl sokan vagyunk hozzá. Általában külön vagy csak én a szülőkkel vagy ők ketten vagy ők a nagyobb fiúkkal.
Én tudom, hogy az én helyzetem nagyon különleges, de ez bármelyikünkkel megeshet. Szerintem nem szabad úgy családot választani, hogy el van tervezve előre, hogy milyen korú/hány gyerek lenne optimális. Soha nem lehet tudni. A belső hangra kell hallgatni, és hogy vajon el bírom-e képzelni velük az életemet? Én itt teljesen egyedül voltam, més au pair sincs itt a városban. De a koordinátorom is csodálatos, bármivel és bármikor kereshetem. Kezdetben az ő lányával kezdtem kijárni, ami sokat segített, és szépen lassan meglettek a saját barátaim. Persze azt sem mondom, hogy nem voltak hullámjaim. Volt egy nagyobb, fél év után, bár megszakadt a szívem a gondolattól, hogy itthagynám őket, de akkor mégis megfordult a fejemben. De vártam, és sokat tanultam ebből is.