Kedves leendő au-pairek!
Chloé vagyok, 19 éves, és jövőre fogok érettségizni. Mivel még egy évem hátra van a suliból, számomra csak a nyári au-pairség jöhetett szóba. Nagyon szerettem volna Angliában tölteni néhány hetet, de Anett előre szólt, hogy túlságosan ne éljem bele magam, mert kb. 10 családra jut 200 jelentkező. Mindezek ellenére türelmesen vártam, és meg is érkezett a felkérés, mindössze két héttel az indulásom előtt. Az anyukának megsérült a háta, így sürgősen szükségük volt valakire július végéig.
Mivel az anyuka otthon van, mondhatni könnyebb a dolgom, de ezt azért mégsem jelenteném ki; négy fiú van a családban, a legnagyobb 6 éves, ő suliba jár minden nap, a második 4 éves, ő heti háromszor megy oviba, illetve két kicsi 16 hónapos ikerfiú, akik értelemszerűen még otthon vannak.
Dél-Oxfordshireben lakunk, ami nagyon szép vidéke Angliának. Ha láttátok a Holiday című filmet, habár az Surreyben forgott, de ahhoz hasonlít nagyon. A falu neve Peppard Common, és nagyon kicsi, de nem szokványos falu; össze vissza vannak a házak, házcsoportok, itt-ott egy erdő, egy rét, tehát nem túl összefüggő település. Rengeteg itt a kisgyerekes család, ahol az apukák dolgoznak, az anyukák pedig otthon vannak a gyerekekkel. A legközelebbi város Henley-on-Thames, ami valószínűleg a legaranyosabb kisváros a földön – itt rendezik a Henley regattát (megint filmmel példálózok, de ha láttátok a Miről álmodik a lány-t…hát igen :)). Henleyn kívül közel van még Reading, ahova rendszeres busz jár, Henleybe sajnos nagyon kevés, nem értem miért…
Sokkal többet dolgozom, mint amennyit “kéne”: napközben ha elmennek valahova, pl. parkba, mindig mondja az anyuka, hogy jöhetek, de nem muszáj. Én mindig megyek, mert úgy vagyok vele, hogy miért ne segítenék, ahol tudok, ha már úgy is csak rövid időre vagyok itt. A szabadidőm az, amikor a babák szundikálnak napközben (kétszer, de igyekszünk rászoktatni őket, hogy csak egyszer kelljen…). Mindig megyünk valahova, és mindig késésben vagyunk. A gyerekek járnak Messy playre, aminek az a lényege, hogy festhetnek, gyurmázhatnak, ragasztózhatnak stb. amit az anyukák nem szeretnének otthon csinálni 🙂 Járunk néha Baby gym-be, ami egy teljesen szabvány tornateremben van, ahol a helyi tornászegyesület edz, de kedd délelőttönként csak a babáké, ugrálhatnak, vannak mini akadályok, csúszdák, hinták, kicsi gerendák… Péntekenként mennek Toddlersbe, aminek az a lényege, hogy a picik együtt legyenek, készüljenek az ovira (ahova az ikrek februárban mennek), együtt játszanak, esznek, énekelnek.
Délutánonként is sok a program: a középső fiú heti egyszer teniszezik és kétszer úszik, a nagy heti háromszor megy teniszre, és kétszer úszásra. Nagyon elevenek, úgyhogy kell nekik a feszültséglevezetés… 🙂
A szabadnapjaim péntek, szombat és vasárnap. Pénteken azért, mert a nagymama mindig itt van, és segít, hétvégén pedig az apuka nem dolgozik. Alízzal, egy másik au pair barátnőmmel töltjük a hétvégéket – már többször voltunk Londonban, illetve Oxfordban is. Voltam Readingben, egy kis időre Henleyben a regatta miatt, illetve néha besétálok Sonning Common-ba, ami a legközelebbi falu, kb fél óra séta, de az ottani fish&chips-ért megéri!
Július 17.-én volt a szülinapom, és az anyuka megkérdezte, mit szeretnék csinálni. Mondtam, hogy semmi különöset, eleve hétköznap lesz, meg nem is vagyok nagy szülinap-rajongó (ellentétben az angolokkal… ha egy szülinapon nincs parti, vége a világnak. És imádnak üdvözlőkártyát adni, ami szerintem nagyon aranyos dolog :)). Erre az anyuka felajánlotta, hogy elmehetünk Windsorba aznap, babástul mindenestül 🙂 Ez nagyon jól esett, és nagyon szép napot töltöttünk ott, a kicsiknek nagyon tetszettek a katonák, megnéztük Etont, piknikeztünk a folyóparton és sétáltunk a parkban.
Mindenki, már az első héttől kezdve mondogatja, hogy milyen jól beszélek angolul, és hogy nem is tudták, hogy ilyen jól meg lehet tanulni az iskolában. Az angoltudásom azonban úgy érzem, nem fejlődik sokat: nyilván csak másfél hónapja vagyok itt, de az anyukával általában ugyanazt mondjuk minden nap, a kicsik meg ugye még nem tudnak beszélni… Inkább azt érzem, hogy belerázódik az ember, nem gondolkodom angolul egyelőre, de nem kell átgondolnom, mit mondok, mielőtt mondom.
Az anyukát tipikus angolnak mondanám, elég távolságtartó. Kedves persze, de én a korrektségét tartom a legfőbb erényének. Nem nagyon mondja ki az érzéseit, de azért van okom feltételezni, hogy meg van velem elégedve. Legutóbb is úgy mutatott be egy barátjának, hogy “It’s Chloé, our fantastic au-pair” 🙂
Egy hét múlva véget is ér ez a “kaland”: július 30.-án utazom. Nagyon várom már, hogy otthon lehessek, hiányzik mindenki, de rájöttem, hogy a babák elmondhatatlanul fognak hiányozni. Ma szabadnapom van, és lementem valamiért a földszintre, és ott volt Harry, az egyik iker, aki boldogan, vigyorogva szaladt oda hozzám… Nagyon rossz belegondolni, hogy nagy az esélyem arra, hogy soha többé nem látom őket. Habár a nagymama – aki nagyon aranyos – mondta, hogy mivel Skóciába készülök egyetemre, mindenképpen tartsam a kapcsolatot velük – de Skócia innen annyira messze van, hogy reálisan látva a helyzetet, nem hiszem, hogy még valaha találkozunk.
Végezetül néhány jótanács leendő au-paireknek:
Anett is hangsúlyozza, hogy a legfontosabb szempont a család, és ez így is van. De a környék is nagyon sokat nyom a latba. Ez a család nagyon jó, kedves, aranyos, korrekt, de én mindig is városi lány voltam, tuti, hogy ilyen közegben nem bírnék ki egy, vagy több évet.
Inkább többet dolgozz, mint kevesebbet, és törekedj arra, hogyha tudod, hogy mit fognak kérni, inkább kezdd el csinálni, magadtól. Pl. látod, hogy lejárt a mosogatógép, ne várd meg, míg megkérnek, hogy pakold ki, ha épp nem csüng rajtad a gyerek, kezdd el, mert az nagyon jó pont.
Semmiképp se felejtsd el, hogy nem vendég vagy, hanem alkalmazott. Hosszú idő után persze családtaggá fogsz válni, de kezdetben vannak kínos szituk, ez normális.
Nálunk az apuka későn ér haza, és szerintem ez sok más angol családnál is így van. Nekem mindig mondja az anyuka, hogy nyugodtan menjek le, és egyek velük stb, de fontos, hogy meglegyen a saját privát idejük, hisz alig látják egymást.
Végezetül: tudom, hogy klisé, de tényleg ne kezdd el átszámolni a pénzt forintba 🙂 Inkább ha van egy kis szabadidőd, tanulmányozd az érméket. Én hadilábon állok velük, és habár nagyon cuki volt az a starbucksos kiszolgálófiú, aki megkért egy perc kínlódás után, hogy borítsam ki az egészet és ő segít átszámolni, de a mögöttem álló sor meg az eleve kínos helyzet azért mégis egy ciki emlékké varázsolja ezt 🙂