Az én angliai történetem egy hónappal ezelőtt kezdődött. A családdal való skype beszélgetés után két héttel már London egyik legpatinásabb peremterületén, Radlettben találtam magam. Bárhova néz az ember csak BMW-et, és luxusvillákat lát. Mivel első repülésem volt, meglehetősen remegő térdekkel és könnyes szemmel búcsúztam a családomtól a repülő téren. A repülés iránti mérsékelt lelkesedésemet az sem fokozta, hogy egy napra megsüketültem a leszállás után. Pedig bizony nem lett volna hátrány hallani, ugyanis jövőbeli munka és szállás adóim próbáltak velem kommunikálni, ráadásul ugye idegen nyelven. Szerencsére másnapra már hallottam. A környezet, a munka, a lakhely, a levegő …
a minden változás miatt sikerült első nap teljesen lerobbannom, így azzal kellett indítanom, hogy esetleg nem lennének e szívesek nekem valami gyógyszert hozni. Szörnyen kínosan éreztem magam, de utólag valójában hálás vagyok érte, mert így győződhettem meg arról, hogy jó helyre, jó emberekhez kerültem. A anyuka hosszú percekig faggatott, internet, szakkönyvek segítségével, hogy pontosan mi bajom van, és átautózott nekem a szomszéd városba vasárnap gyógyszerért, pedig vendégeket vártak rövidesen. Nem tudom, hogy a gyógyszer vagy ennek a ténynek a felismerése segített, de másnapra már semmi bajom nem volt. Szóval újult erővel kezdhettem megismerni az új életem, feladatköröm. Az anyuka kezdettől fogva nagyon segítőkész, türelmes és korrekt volt. Gyakran add tippeket a hétvégére, és úgy érzem, szívén viseli sorsomat, törődik azzal, hogy barátaim legyenek, és hogy jól érezzem magam, megismerjem a vidéket. 
Első nap, mikor beléptem a szobámba, már másik két radletti au pair telefonszáma volt az asztalon, hátha barátkozni szeretnék. Rögtön felismerte, ha valamit nem értettem elsőre, és soha nem bánta, ha el kell mondani valamit még egyszer, akár negyedjére is. Kaptam külön táblázatot, füzetecskét, amibe szorgosan jegyzetelni tudtam a jövőben rám váró feladatokat és ezek részleteit.
Sajnos ezek a feladatok hétről-hétre csak sokasodtak, így mindenkinek azt tudom tanácsolni, aki belevág ebbe a kalandba, előtte üljön le, gondolja át mielőtt kijön, hogy neki még “mi fér bele”, mert előfordul, hogy igen lazán veszik az előre megbeszélt feladatokat. Egyszer megkérdezik, hogy problémát okozna-e még ezt és ezt megcsinálni, és ha készségesen belemész, nem csinálnak belőle lelkiismereti kérdést. Szerencsére mire én a türelmem végére értem, a kis plusz feladatok is elfogytak. Elejétől fogva megcsináltam bármit, soha életemben nem volt “büdös” a munka, viszont tényleg van egy határ. Amit ha átlépünk, eljön az ideje, hogy az ember fellépjen és kiálljon magáért, ugyanis itt tényleg senki nem fogja ezt megtenni. Amikor már az ember talál jó barátokat, és igénye lesz a saját szabadidejére, akkor válik igazán fontossá ez a kérdés. És már ilyen rövid idő elteltével is különböző közösségi oldalak segítségével mondhatom, hogy számos jó emberrel találkoztam, akikkel nagyon sok színes és változatos programokat csinálunk hétvégente. Mindenki segítőkész, érdeklődő és életteli, vidám. Mindenki emlékszik még az első időkre, amikor nagyon jól jött egy tanács a vonat jegyekkel vagy csak egy jó kávézót illetően.
A házi munka mellett egy egy éves babával kell foglalatoskodnom. Sikerült a világ legjobb fej babáját kifognom!
Nagyon elfogadó, már első nap a kezembe kérte magát, egy hét elteltével már egyedül fürdettem, öltöztettem, pelenkáztam, etettem. Nagyon boldog baba, és borzasztóan könnyű megnevettetni, akkorákat játszunk és kacarászunk esténként, hogy rendszeresen izomlázam van. De nem mondom, hogy egyszerű volt belecsöppenni egy kész család életébe. Első három nap remegő kézzel, és gyomorgörccsel mentem be a baba szobájába reggel, mert tudtam, hogy az öltözést üvöltés fogja kísérni. De hamar rájöttem, hogy a lego, és az éneklés sokat segít, szóval azóta könnyedebbek a reggelek.
Míg Magyarországon próbáltam boldogulni a folyamatos túlórákkal, lemondásokkal, sokszor kísérte letargia, gondterheltség, levertség az életem. Mióta itt vagyok , egyszer sem éreztem még hasonlót sem. Az ember egyszerűen átveszi az itteni emberek derűjét, kedvességét. Hogy megbántam-e, hogy otthon hagytam az otthoni nélkülözést?A sárga csekkeket? Egy percig sem. Akár hogy is alakuljon a jövőben, hálás vagyok ezért a lehetőségért, hogy megismerhetek egy teljesen más világot. Tele lehetőségekkel és kilátássokkal. Hálás vagyok Anettnek, hogy lenyűgöző munkamoráljával összesen egy nap alatt megtalálta nekem a tökéletes családot, így nem volt időm hezitálni döntésemen, csak egyszerűen villámgyorsan megtörténtek a dolgok. Hogy mi fog történni a jövőben, életemben először nem tudom. Nincs tervem. Egyet tudok, hazaköltözni mostanában nem fogok.
Így annak, aki -e döntés meghozatalán hezitál, gondolkodás nélkül azt javaslom, hogy vágjon bele! Tapasztaljon, tanuljon nyelvet, törjön ki!
Sok szerencsét kívánok mindenkinek,
Vivien:)