Kedves Anett!
Negy győzök elnézést kérni, amiért ilyen sokáig íródott ez a beszámoló, de nem akartam, hogy akár túl pozitív, akár túl negatív irányba billenjen a mérleg, elriasztva másokat az au pairkedéstől.
Az igazság az, hogy a beszámolók legtöbbje nagyon rózsaszín képet fest, túlontúl rózsaszínt. Kétlem, hogy a legtöbben belegondolnának, hogy azok, akik összetört szívvel mennek haza, a legtöbben nem írnak beszámolót, inkább felejteni akarnak. Azok viszont, akiket Ciprusra visznek nyaralni (egyáltalán nem gyakori az ilyesmi), nyilván örömódát zengenek a külföldi életről. Holott itt is kimarad a lényeg: az ilyen nyaralások sokkal inkább jelentenek kikapcsolódást a szülőknek – az au pairnek annál kevésbé…
Az au pairkedés tehát – fontos leszögezni – munka. A családok legtöbbje már hozzászokott, hogy évente új lányt látnak “vendégül”, így szerintem egyre kisebb az esélye, hogy munkakapcsolaton túl bármi szorosabb kialakulhat. Ez Angliára, úgy tudom, hatványozottan igaz. Az angolok jó élethez vannak szokva, ennek megfelelően ritkán értékelik igazán a nagy gesztusokat, ellenben nem viselik jól a legapróbb hibákat sem. Ehhez hozzá kell edződni, idővel jobban kezeli az ember az ebből adódó helyzeteket, kényelmetlenségeket.
Én 2012. októberében érkeztem, és rögtön elsőkézből tapasztaltam meg a valóságot, amikor a család már a negyedik nap reggelén hívta az ügynökséget (nekem nem szóltak), hogy a továbbiakban nem tartanak rám igényt. Hozzáteszem: lázas beteg voltam, és nem volt hangom. De jó lecke volt, és erősebb lettem tőle. Az ügynökség korrekt volt, négy nap múlva már az új családnál voltam, ahol ki tudtam végre pihenni magam, bár az önbizalmam regenerálódásához ennél már jóval több időre volt szükség. Nem volt könnyű.
Náluk élek most, két fiú (12 és 16 évesek) és egy 19 éves fogyatékos “kislány” társaságában. Az időbeosztásom igazán remek, délelőtt takarítás, délutántól estig pedig a kislányt foglalkoztatom, rá vigyázok. Mivel csak a legalapvetőbb életfunkciói működnek, folyamatos felügyeletet igényel, ugyanakkor nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettem, és tapasztalatot szerezhettem egy fogyatékos gyerek mellett. Persze tartottam tőle, nagyon is, hogy a tapasztalatlanságom gondot jelenthet, hogy nem fogom tudni megszokni az új helyzetet, és nem fogom benne feltalálni magam. De azt kell mondjam: ez senkit ne riasszon el. Azt hiszem, tényleg igaz: csak a szeretet számít. Egy idő után ráhangolódik az ember a testbeszédére, a hangulataira, és jóllehet, beszélni nem tud, megvannak a maga hangulatai, nevet és ilyenkor vele kell nevetni, sír és ilyenkor elszorul az ember szíve, hogy nem tudja elmondani, mi baj. Délután az én dolgom, hogy lekössem a figyelmét, főleg a színekre, fényekre és hangokra reagál. Leginkább a zenére. Sok zenélő játéka van, ezeket nagy mosollyal figyeli, és nekem kell tornáztatnom az ujjait, hogy megnyomja a gombokat, lássa, hogy ő irányítja a dolgokat. Ha elfárad, szünetet tartunk, tévézünk kicsit – így telik el a délután. Összességében sem szellemileg, sem fizikailag nem megerőltető a vele való terápiás munka, és arra bátorítok mindenkit, hogy tegye félre az esetleges előítéleteket, mert sokkal-sokkal gazdagabb lesz egy ilyen élmény által. Ez egy életre szóló ajándék.
Amit még el tudok mondani segítségképpen: a kulturális különbség itt nem az eltérő szokásokban, sokkal inkább az eltérő életmódban gyökerezik. A családok jómódban élnek, és fogalmuk sincs arról, milyen az élet például Magyarországon. Én már kinőttem a gimnazista éveimből, nem turistáskodni jöttem, hanem megalapozni egy esetleges külföldi élet alapjait, továbbfejlesztve a nyelvtudásom. Arról, mennyire másképpen látják az életet az angolok, akkor nyertem képet, amikor maga az angol ügynökség közölte velem: nem spórolni jöttél ide. Nos, ez nem mindenkinek opció – nekem legalábbis nem az. Nem költök sokat, mert nekem másra is gondolnom kell. Ezt például az angolok sosem fogják megérteni. A legtöbb anyuka itt nem dolgozik – hogyan is érthetnék meg, mit jelent a spórolás, ha soha nem kényszerültek ilyen helyzetbe?
Ezt leszámítva fantasztikus élményeket szerezhet az, aki belevág. Kiváló önismeret-fejlesztő. Hiszen csak egyedül jöhetsz rá, mire vagy képes. London pedig fantasztikus. Egy élet is kevés a felfedezéséhez, és mindig van valami látnivaló. A kulturális élet, az épületek, a színházak és galériák mind-mind turisták tömegeit vonzzák ide – és nem véletlenül. Ráadásul a legtöbb hely ingyenes, így nem kell feltétlenül vagyonokat költeni, ha az ember szórakozni és/vagy művelődni vágyik. A nyelvoktatás is színvonalas, és mivel minden csatorna elérhető felirattal, a nyelvtudás is nagyon gyorsan fejlődik.
Összességében tehát azt mondanám, hatalmas lehetőség, és szívből ajánlom mindazoknak, akik fejlődni vágynak mind nyelvtudás, mind önismeret terén (de még sorolhatnám: hatalmas élmény felfedezni egy idegen várost, és London önmagában egy külön világmindenség). Remélem, kedvet csináltam hozzá!