Kedves Anett!
Mint ahogyan azt a levél témája is jelzi, ez az utolsó bejegyzésem… Bizony, az egy év nagyon hamar elment. Annyi mindent megéltem és átéltem ennyi idő alatt, hogy összegezni talán nem is lehet igazán, hiszen mindig eszembe jut (miután persze elküldtem a levelet Neked), hogy még mit felejtettem el megosztani veled. 
De az összegzést meghagyom a végére, előtte pár szóban felvázolom, hogy mi is történt március óta…
Ugyebár elköltöztem a családtól, ami némileg megváltoztatta a velük töltött időmet, így félúton jártam az aupair és a bébiszitter megnevezés között, nem voltam már igazán aupair, mert nem voltam ott minden pillanatban, de bébiszitter sem voltam, mert attól sokkal több mindent csináltam. Ebben a köztes állapotban pedig előfordult, hogy néha bizony elvesztettem a motivációmat, nem volt kedvem elindulni, mert tudtam előre, hogy mi lesz a napi program. Persze miután megérkeztem ez az érzés egyből elillant, de mégis…
Ezt az állapotot az sem segítette elő, hogy teljes oviváltáson mentünk keresztül, így az új hely megtalálásáig volt, hogy egész nap a két gyerekkel voltam, ami azért elég stresszes tudott lenni. Tudom, itt vagyok egy nagyvárosban tele lehetőségekkel, de két kisgyerekkel, akiknek még déli pihenő van, eléggé behatárolta azt, hogy mit csináljunk, hova menjünk. Ezen kezdetben az új ovi sem segített, mert a beszoktatási rend a “kis lépések elvét” hangsúlyozza, ami esetünkben annyit jelent, hogy az első 2 hétben csak 10-20 percekre maradhattak a csoportban, hiába érezték jól magukat. Ezeken már persze túl vagyunk és ha minden jól alakul, akkor októbertől megpróbálkoznak az egész napos ott levéssel.
Ami az én metamorfózisomat illeti, az utolsó 1-2 hónapban már valóban “csak” bébiszitter voltam. Ennek főként az az oka, hogy felborult a családi egyensúly, a kisebbik gyerek néha hozzám jobban ragaszkodott, mint az anyjához, a gyerekekre nem jutott elég idő, ez pedig feszültebbé tette a viszonyt a nagyobbik gyerekkel. Így csak azon a napon voltam ott, ami a beosztásomban is állt, vagy esetleg átugrottam, amíg a gyerekek aludtak, hogy addig el tudjanak menni bevásárolni, intézni a saját dolgukat. Persze mindezt közösen beszéltük meg, nem volt belőle később sem gond, szerintem az teljesen érthető, ha olykor csak ők négyen akarnak együtt lenni, mint egy család, plusz személy nélkül.
Így a hétvégéim legtöbbje tényleg szabad volt és hét közben is volt időm a saját kis életemet szervezni. Mert hogy az itteni munkavállalás nem olyan egyszerű, mint ahogy az ember gondolná. Rengeteg papír, fordíttatás, rohangálás, alternatívák keresése… Elég kaotikus időszak volt, rengeteg eshetőséget leforgattam az agyamban, így jelentkeztem az egyetemre is, mellette pedig a munkalehetőségeket bújtam és mérlegeltem. Mert az ugye tiszta volt, hogy az életem további részét itt tervezem, viszont ez a “munka”, az aupairkedés már nem elég nekem, ősztől muszáj valamit kezdenem az agyammal is, különben elhülyülök.
Egy szónak is száz a vége, a rengeteg stressz, bizonytalanság és millió terv kiagyalása után megkaptam álmaim lehetőségét, szeptembertől már gyógypedagógusként dolgozok! 
Egyfelől még most is kicsit hihetetlen, hogy amiért az egyetem után szakmailag parkolópályára tettem magam, az most itt van előttem, elértem a kitűzött célomat, másfelől azonban kicsit szomorúsággal tölt el, mert ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezzel a lehetőséggel “elvesztem” a családot, akik nagyon a szívemhez nőttek. Hiába látogathatom meg őket bármikor és hiába laknak csak pár utcára, az már mégsem lesz ugyanaz… Most elutaztak 3 hétre nyaralni, az utódom pedig a következő héten jön, így az én feladatom lesz őt mentorálni, ami elég vicces. A “végső” búcsúra még nem került sor, de tudjuk az anyukával mindketten, hogy nagyon nehéz lesz. 
Amit ebből az egy évből tanulságként, a leendő aupairoknak pedig tanácsként levonnék, az elsősorban az, hogy tudatos elszántságra van szükség. Ha valaki valóban szeretne családtag lenni, részesévé válni a mindennapoknak, az bizony néha kicsit önmagunk “feladásával” is jár. Mert ha ezt az (általában) egy évet kalandnak, kihívásnak is fogjuk fel, előfordulhatnak olyan szituációk, amikor nem a saját elgondolásunk lesz a mérvadó, hanem a családi normák, az a kultúra, amibe belecsöppentünk. Lehetnek olyan pillanatok, amikor elveszted a türelmed és inkább kirohannál az ajtón, de ezt nem teheted meg és ez nem feltétlenül baj, hiszen ahogy a többi beszámolóban is gyakran olvasni, egy személyiségfejlődésen “mész át”, ami által egy sokkal jobb dolgot fogsz a magadénak tudni. 
A honvágy ellen és a nehéz időkre pedig egy jó tanács: gondolj mindig arra, hogy mi a célod, miért vagy ott, ahol, hiszen minden okkal történik… vagy nem
Zárszóként pedig szeretném még egyszer megköszönni Neked Anett, hogy hipersebességgel találtad meg számomra a legjobb családot és segítettél ennek az egésznek a részesévé válni.
Szép estét és millió köszönet:
Erzsi Bécsből