Kedves Viki és Anett!
Pontosan ma van a hetedik hét, hogy megérkeztem Angliába. Nagyon sok minden történt azóta, azt sem tudom, hogy hol kezdjem…
Az első pillanatnyi „szívinfarktusomat” akkor éltem meg, amikor senki nem várt a repülőtéren. Előző nap megbeszéltük a Gilly-vel (ő az anyuka), hogy hol találkozunk, szóval a lelkem mélyén bíztam benne, hogy nem felejtették el az érkezésem, de nem volt kellemes egy hatalmas repülőtéren egy idegen országban egyedül maradni. Mint kiderült, csak a nagy forgalom volt a késés oka. 
Így, több mint másfél hónappal a hátam mögött, egyáltalán nem bántam meg, hogy úgy döntöttem, egy kis időre új életet kezdek. Augusztus közepe óta tehát Winchesterben lakom és van egy imádnivaló családom.
A szülők és a nagyszülők nagyon aranyosak az első pillanattól kezdve. Akármi volt, mindig mindenben segítettek, segítenek. Azért írom, hogy a nagyszülők is, mert tőlünk nem messze laknak (kb. 5 perc gyalog) így nagyon sok időt töltünk ott a gyerekekkel.
A dolgok eddig sem voltak egyszerűek, hiszen eddig két gyerkőcre vigyáztam, egy 4 éves kisfiúra, Patrickre és a 19 hónapos kislányra, Lucyre. Október elseje óta viszont bővült a család, hiszen az anyuka ikreket várt. Szerencsére sikeresen megérkeztek, egy kislány, Emily és egy kisfiú, Benjamin.
A beilleszkedés volt a legnehezebb. Ez nem csak közhely, mert nyilvánvaló, hogy az a legnehezebb, de én tényleg elég rosszul éltem meg. Más nyelv, naponta újabb és újabb ismeretlen arcok, nem tudtam, hogy mit hol találok a házban, hogy hogyan működnek a háztartási eszközök, szóval minden a nyakamba zuhant. A második estémet a szobámban töltöttem sírással. Az elején még a gyerekek sem akartak nagyon elfogadni szerintem. Valamiért, -főleg a Patrick- úgy élte meg az érkezésem, hogy miattam az anyukája már nem szereti annyira, mert nem ő foglalkozott vele egész nap. (Én vagyok ugye a család első au paire). Gond volt azzal is, hogy nem igazán értettem meg, hogy mit szeretne mondani. Tudni kell, hogy olyan a kissrác, hogy egész nap beszél, de tényleg, talán csak akkor nem, amikor alszik. A Lucyvel azért is volt egyszerűbb, mert ő még csak egy-két szót beszél, esetleg tőmondatokat. Amúgy Lucyvel az első pillanattól kezdve nagyon jó barátnők vagyunk. Nagyon édes, folyton mosolyog, mindig hatalmas öleléseket kapok tőle, és ha meglát, rohan felém és kiabálja, hogy „Etti” (Kis Drágámnak még gondja van az ’sz’ betű kimondásával.)
Mint már említettem az elején elég bonyolultak voltak a hétköznapok a kisfiúval, sosem akart felöltözni, direkt szétdobálta a cuccait, szóval mindig az ellenkezőjét csinálta, mint mondtam. Egy ideig tűrtem, aztán úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha ezt megbeszélem a szülőkkel, akik fél órát beszélgettek vele (fogalmam sincs, hogy miről, az azóta is titok) de onnantól kezdve érezhetően változtak a dolgok.
Úgy érzem, hogy ennyi idő kellett, hogy igazán beilleszkedjek és tudjam is élvezni a dolgokat, ne csak munkának fogjam fel. Szóval, igen már minden szuper.
Valójában nincsenek szabályok, hanem megpróbálunk csapatként dolgozni a szülőkkel. Nincs olyan, hogy kinek mi a feladat, hanem mindenki segít a másiknak, ahogy tud. Azt igazából ők is tudják, én is tudom, hogy többet dolgozok, mint amennyit anno mondjuk Skype-on megbeszéltünk. Olyan dolgokat is megcsinálok, amik nem az én feladatom pl. a szülők szobájának és fürdőjének a kitakarítása, vagy összehajtogatom az ő ruhájukat is, vagy, hogy bár szombat-vasárnap szabadnapom van, de akkor is be- és kipakolom a mosogatógépet, felsöprök vagy felkelek korán a gyerekekkel, ha a szülők fáradtak. Természetesen, ahogy tudják meg is hálálják. Van, hogy a péntek délutánt is megkapom szabadnapnak és felajánlották, hogy ők fizetik minden hónapban a telefonszámlám.
A várost amúgy imádom. Körülöttünk hegyek, fenyőfák, a kilátás gyönyörű. Hihetetlen milyen hangulata van a Főtérnek… az egészet körbeveszi a Winchester Cathedral és a parkja. Amikor jó idő van, a park tele van emberekkel, az angolok általában itt ebédelnek (piknikeznek) a füvön, mindenhol utcazenészek, kristálytiszta folyó, a gyerekek kacsákat és hattyúkat etetnek, szóval a tökéletes hely a gyereknevelésre. Imádok kint lenni. Habár mi elég kint lakunk a várostól (kertvárosban), de csak kb. fél óra gyalog. Szerencsére mára nem csak a családba, de így az egész helyzetbe sikerült beilleszkednem. Beiratkoztam a könyvtárba és egy szabadidőközpontba, szóval, ha az időm és energiám engedi, akkor eljárok úszni. Nyelviskolába nem járok, mert egyrészt tanulni semmi erőm és az sem tudnám megoldani, hogy eljárok órákra, hiszen reggel héttől este hétig dolgozok. Nagyon nem bánom a dolgot, hiszen érzem, hogy sokat fejlődött az angolom, mióta megérkeztem és a szülők is mondják, hogy érezhető a változás.
Egy hónapja ismerkedtem meg egy német au pair lánnyal és azóta ő az itteni legjobb barátnőm. Talán 10 perce lakunk egymástól, ami nagyon jó. Amikor már mind a ketten kicsit besokallunk, akkor összeülünk egy kávéra, mindenki kipanaszkodja magát és az élet megy tovább. Imádom, hogy hasonló az érdeklődési körünk és ő is pont olyan kis idióta, mint én. (Természetesen, csak akkor, amikor szabad.) Az elején, amikor még nem volt egy au pair barátom sem, akkor egyrészt nagyon unalmasak voltak a hétvégék, ráadásul a honvágy is gyakrabban rám tört. Persze hiányzik a családom és az otthoni barátaim, de nagyon sokat beszélek velük is és tartjuk természetesen a kapcsolatot.
Ennyi, ami most hírtelen az eszembe jut… Tudom, hogy ez egy élménybeszámoló, de úgy gondolom, hogy hitelesebb, ha nem csak a jó dolgokat írom le. Az biztos, hogy szerencsésnek érzem magam, hogy ők az én host familym, mert nagyon-nagyon imádom őket. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy üzenjek a többi leendő au pairnek, akik azon gondolkodnak, hogy kisebb, vagy nagyobb gyerekekre vigyázzanak, hogy sokkal jobb szerintem kisebb gyerekre vigyázni. Bár nagyobb felelősséget és figyelmet igényelnek, de sokkal több szeretet adnak, mint a nagyobbak. Igazi családtagként fogadnak be és nem úgy, hogy te csak idegen vagy, aki azért van, hogy a kéréseiket teljesítse és a szobájukat rendben tartsa.
Szeretnék megköszönni minden eddigi támogatást és segítséget, hogy megtaláltátok nekem ezt a családot. Ígérem, még jelentkezem!
Eszti
{phocagallery view=category|categoryid=101|float=left|displayname=0}