Szia Viki!
Telnek, telnek a napok, már több mint 2 hónap. Az idő gyorsan telik. Az érzéseim legtöbbször kettősek, de ez talán leginkább magának a városnak köszönhető. Nagyon is igaz az, amit Dél-Olaszországról tudni lehet. Sokszor teljes káosz uralkodik, ami leginkább a szolgáltatásoknál figyelhető meg. Itt mindenki ráér, talán túlságosan is. Nem egyszer volt, hogy másfél-két órát vártam a buszomra… és akkor még meg sem érkezett. Vagy éppen belefutsz egy sztrájkba, tüntetésbe, és máris mintha a világ vége lenne, nem működik semmi. Szóval autó nélkül itt meghalsz.
Másrészt viszont azért tetszik ez az olasz életstílus. Nincs is annál jobb, mikor csak úgy betérsz egy bárba, legurítasz egy isteni kávét, megeszel egy cornetto-t vagy beülsz egy étterembe, büfébe egy pizzára. Na meg mikor csak ülsz a sziklákon és a tengert bámulod, mert olyan gyönyörű. Mindent összevetve Nápoly a szélsőségek városa szerintem. 
Az au pairkedés is olyan, mint ez a város. Egyszer fent, egyszer lent. Mostanra tartok ott, hogy úgy érzem, a gyerekek teljesen elfogadtak, sőt meg is szerettek. Ettől függetlenül nem mindig hallgatnak az emberre, de ez úgy veszem észre, az olasz gyerekek sajátossága. Délelőttönként szabad vagyok, de kedden és csütörtökön iskolában vagyok. Heti kétszer 2 órát. Imádom, mikor csak az olaszt használom, ezért mindig nagyon várom. Most éppen ketten maradtunk a csoportban, így mindig sok ideje van az embernek beszélni. A kedd teljes szabadnap, ilyenkor mászkálok suli után, csak olyan olaszosan. Aztán délután elmegyünk a gyerekekért az iskolába, utána hétfőn, csütörtökön és pénteken uszoda, majd haza, vacsi és fekvés. Vagy éppen Napoli focimeccs nézése, ami itt kötelező, ha játszanak, Paolo oda van érte. 
A szerda délután szabad nekik, így akkor vagy barátok jönnek vagy ők mennek valakihez. 
Hétvégén általában délelőtt angolozok velük, délután szabad vagyok, de ha egész napos programot szeretnék, akkor az is megoldható. Így volt például 3 hete, mikor Pompeiben voltam. Isteni élmény volt!
Mivel a suliba leginkább olyan feleségek járnak, akiknek a férjük munkája miatt kell költözködni, ezért velük nem nagyon tudok eljárkálni, de szerencsére interneten keresztül megismerkedtem egy lengyel lánnyal, vele szoktam hétvégenként mászkálni. A legközelebbi projektem a Vezúv megmászása.
A legnagyobb nehézségem az, hogy titkolnom kell a gyerekek elől, hogy beszélek olaszul. Ez akkor a legzavaróbb, mikor társaságban vagyunk és úgy kell tennem, mintha nem értenék semmit. Holott imádnék beleszólni a dolgokba, elég jól megy már az olaszom. De majd ennek is eljön az ideje (remélem). És hát a másik, az otthoniak hiánya. Mivel ez az első ilyen hosszú távollétem, így ezt nagyon nehezen viselem néha. Szerencsére viszont van skype, ez kicsit enyhíti a dolgokat. Nos, azt hiszem egyelőre mindent elmondtam. A legközelebbi nagy családi banzáj a húsvét lesz, arról is írok majd, hogyan is telik egy igazi olasz húsvét.
Mindent összevetve jól érzem magam, napsütés, olaszok, mi kellhet még más?!
Szép estét!
Erika
{phocagallery view=category|categoryid=130|float=left|displayname=0}