Szia Anett és Viki!Lassan egy hónapja vagyok itt, Udinében, Olaszország keleti csücskében. Éppen ezért ideje lenne írnom egy tisztességes beszámolót.
Az eddigi ittlétem, akár egy vegyes felvágott; minden hetem más és más volt.
A érkezéssel nem volt gond, apukám kocsival kihozott, a 6 órás út hamar eltelt. Az anyuka (Ale) egyedül fogadott minket, ugyanis kiderült, hogy a két leányzó a hegyekben táborozik. Miután leraktam a cuccaim, Ale körbevezetett minket a városban majd meginvitált minket egy kávéra.
Így az első hét az akklimatizálódás jegyében telt, délelőtt jártam a várost, délután siestáztam, este az anyukával fecsegtünk, sörözgettünk és vacsorát készítettünk. A hetet már a lányokkal zártuk, mivel vasárnap Ciacci, a kisebbik csajszi 10. szülinapját ünnepeltük Lignano-ban, a nagyi házában.
Az azt követő hétköznapok már húzósabbak voltak: anyuka dolgozott, a lányoknak meg még nem kezdődött el a suli, ezért egész nap otthon voltak velem. Kisebb gyerekeknél fantasztikusan működik ilyenkor a játszóteres program, de az én drága lusta 12 éves Mariannámat semmivel sem lehetett kimozdítani a házból. (Szerencsére egy rakat házit kellett csinálnia, mert itt Itáliában szünetekben is van lecke.) Igaz, azért jól szórakoztam vele is, megtanított egy-két slágerhez tartozó koreográfiát.
Ciacci az ellentéte, ő már szinte hiperaktív, tele van energiával. Be nem áll a szája. Vele kicsit nehéz dolgom van, főleg, hogy még nem teljesen rázódtam bele az olaszba. De sokat kártyáztunk és sakkoztunk, sőt sütöttünk is, hol pizzát, hol kenyeret, hol csokis sütit.
Ciacci az ellentéte, ő már szinte hiperaktív, tele van energiával. Be nem áll a szája. Vele kicsit nehéz dolgom van, főleg, hogy még nem teljesen rázódtam bele az olaszba. De sokat kártyáztunk és sakkoztunk, sőt sütöttünk is, hol pizzát, hol kenyeret, hol csokis sütit.
A következő héten a csajok az apjuknál voltak, anyuka Milánóba utazott, onnan tovább Seulba. Így megnyertem a házat, de végül megosztottam a lakást a barátnőmmel, aki meglátogatott elhagyatott napjaimban. Persze vele nem voltam magányos, jártunk Velencében, Udinében meg minden nap turistáskodtunk.És akkor elérkeztem a mostani hetemhez, ami már hasonlít egy au-pair életéhez. Igaz, én reggel aludhatok, anyuka kel a lányokkal, majd mindenki önállóan elmegy a sulijába, munkahelyére. Nekem heti pár alkalommal kell majd kis ebédet összedobnom a lányoknak, és délután “vigyázni rájuk”. Persze csak felügyelem őket, meggyűződöm arról, hogy házit írnak, a kicsivel néha játszok, a nagyobbikat max csak figyelni tudom, ahogy tévézik. 
Heti pár alkalommal este Ale ki szeretne mozdulni, akkor talán vacsorát kell nekik tálalnom. Vagyis én csak afféle nyugtató vagyok anyukának, hogy a lányok nem gyújtják magukra a házat. Meg persze mosok, ha sok a szennyes, teregetek, elpakolok, segítek vacsorát készíteni, megterítek, leszedem az asztalt, majd elmosogatok. Magyarul a kis munkákat megcsinálom. Talán kétszer mondta anyuka, hogy mossak ki egy adag ruhát, a többit már csináltam magamtól. Próbálom ezzel kompenzálni azt, hogy keveset kell a lányokra vigyáznom 
De többször előfordult az is, hogy Ale nem hagyta, hogy én sikáljam a tányérokat, elküldött, hogy menjek lazítani! Minden apás héten pedig anyukának a divatcégénél fogok segédkezni, hogy mit, azt még pontosan nem tudom, jövő héten derül csak ki.
Egyébként nagyon jól kijövök a családdal, teljesen családtagként is kezelnek. Az igazi olasz lakomák közben valakinek mindig jár a szája, az a kedvenc részem a nap folyamán. Úgyis imádok enni! Úgy megjött itt kint az étvágyam, hogy anyuka nem győzi tölteni a hútőt!
A város nagyon idilli, abba is beleszerettem, az olaszba pedig próbálok belerázódni. (Ami azért kicsit macerás, mert sokszor kell angolul beszélnem a gyerekekhez.) A mentalitást meg még szoknom kell, mert anyuka lehet este azt mondja, másnap otthon ebédel, aztán reggel meg úgy köszön el, hogy a lányok is jönnek kajálni, végül dél körül felhív telefonon, hogy senki sem eszik otthon… Vagyis nehezen lehet előre tervezni, eleinte kicsit stresszeltem is, hogy most akkor főzzem-e a tésztát és hány főre terítsek…De mostanra rájöttem, hogy semmin nem kell aggódni, nekem is olyan lazán kell vennem a dolgokat, mint ahogy ők teszik. Tudnak azért élni ezek az olaszok!
Vagyis nehezen lehet előre tervezni, eleinte kicsit stresszeltem is, hogy most akkor főzzem-e a tésztát és hány főre terítsek…De mostanra rájöttem, hogy semmin nem kell aggódni, nekem is olyan lazán kell vennem a dolgokat, mint ahogy ők teszik. Tudnak azért élni ezek az olaszok!Szerencsére már barátokat is találtam, meghívtak esti mulatozásra is.Sőt, egy magyar lánnyal is találkoztam, aki szintén au-pair Udinében!
Úgyhogy jelentem alássan, fantasztikusan érzem magam, már nem tévedek el a városban, hanem én igazítom útba a túristákat; már megszoktam, hogy mindenki kiabálva beszél; valamint már úgy gesztikulálok, akár egy igazi olasz!
Hálás vagyok, hogy ilyen szuper családhoz kerültem, ezt Nektek köszönhetem!
Puszi,
Anna