Kedves Viki!
A mai napon éppen fél éve, hogy együtt vagyok a családdal, családommal. Amikor még az elején az elbeszélgetés volt mondtátok,hogy írjak, hogy tudjátok minden rendben van e, de az ember el van itt kint és éli a minden napokat és azt veszi észre, hogy csak úgy repül az idő és hoppá elfelejtettem jelezni, hogy megvagyok és minden szuper.
Amikor belevágtam ebbe a dologba akkor én nagyon pozitívan álltam hozzá a dologhoz de azt álmaimba sem mertem remélemni, hogy egy ilyen családdal találunk rá egymásra.
Amikor kijöttem kicsit bennem volt a félsz, hisz egy egyedül álló apukához és 3 gyermekéhez érkeztem, akik egy igen nehéz szituációban voltak, vannak. ( Anyuka sajnos, egy baleset folytán augusztusban elhunyt) Az első napok igen kaotikusak voltak olyan szempontból, hogy megérkeztem én, ők vissza költöztek a házukba és hát vissza rázódni a hétköznapokba nem volt könnyű. A család az első pillanattól kezdve nagyon segítő kész volt, kialakítottuk a közös szabályokat, napirendet és azóta is ha bármi gond van, apukával kiváló módon össze és együtt tudunk dolgozni a gyerekek érdekeit szem előtt tartva illetve mi magunk is igen rugalmasak vagyunk egymással szembe. Úgy érzem, mint ha otthon lennék és a saját családom lenne, hisz nagyon szeretjük egymást a gyerekkel, apukával és a nagyszülőkkel egyaránt.
A fogadó apuka orvos ami magában fogalalja, hogy néha a megbeszélt órákon felül plusz órákat vállalok , de ennek fejében ő már kétszer elengedett haza 5-5 napra, ebből első alkalommal ő vette meg nekem a jegyet “karacsonyi ajándékként” holott ők nem is ünneplik a karácsonyt. Ha szeretnék valahova elmenni vagy találkozni barataimmal akkor valamilyen úton módon, de mindent megoldunk. Mint ember nagyon szeretem és szinte nincs olyan dolog amit ne tudnék vele megbeszélni. Az egyik beszélgetésünk során azt mondta nekem, hogy engem biztos, hogy az égből küldtek mert, hogy mennyire szeretem a gyerekeket és ők is rajonganak értem ami számára csodálatos és tudja, hogy amíg ő dolgozik addig itthon minden rendben van és nem kell semmi miatt aggódnia mert ő maximálisan megbízik bennem és a döntéseimben is.
Ami még számomra furcsa, hogy saját autóm van, amivel a gyerekeket hordom az iskolába. A vezetésbe igen hamar belerázodtam bár az elején kicsit féltem tőle, de semmi nem volt rámkényszerítve talán ez is közre játszott, hogy nem stresszeltem miatta. A kocsit apuka engedi, hogy használjam saját célra is, sőt ha esetleg bemegyek Londonba és sötétbe érnék haza akkor kötelező jeleggel azzal kell mennem az metró állomásig vagy apuka eljön értem mert első a biztonságom számára.
A fél év alatt sok minden törént velünk, közös péntekesti családi vacsorák, születésnapok, farsang az első Hanukám és egyéb más szokások megismerése.
A gyerekekkel nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot és imádjuk egymást. A lányokkal sokszor van, hogy csajos napot tartunk és “shoppingolunk” vagy csak beszélgetünk, sütünk, fodrászkodunk,sminkelünk, selfizünk és mindent amit a lányok szoktak. Persze 3 gyereknél nem mindig fenékig tejföl az élet mert mint mindenkinek nekik illetve nekünk is vannak rosszabb napjaink de hát az kinek nincs. A kisfiút én szoktattam rá a szobatisztaságra ami egy olyan öröm számomra amit szavakba nem tudok kifejezni. Főleg amikor tudom azt, hogy honnan indultunk és most hol tartunk, az egy örök élmény és egyben emlék mindannyiónknak hisz ezt az utat együtt és közösen tettük meg. Hogy mit nyer az ember egy ilyen programmal… szavakba talán le sem lehet írn. Imádom és szeretem a családot, szó szerint a család része vagyok! Ahogy ők szokták mondani nem az au pair hanem a Niki 🙂 
Köszönöm nektek a lehetőséget és azt, hogy mi így egymásra találhattunk, az egyik legjobb dolog az életemben 🙂 Mellékelten küldök pár képet a mi kis hétköznapjainkból. A képek többsége vicces és szorakozott de hát ilyenek vagyunk mi 😀
Niki