Szia!
Mit is mondhatnék. Alapjában véve nagyon jó helyre kerültem. Megérkezésem napján, illetve az azt követő két hétben megkezdődött a kiképzésem a családnál. Valóban nagyon sok mindenre oda kell figyelni, ahogy azt Karin mondta a telefonban.
A két lány rengeteg felé kell, hogy eljusson, ezért nagyon hamar önálló kellett, hogy legyek és nagyon gyorsan meg kellett tanulni a “házi dolgokat”.
Az első két hetem borzalmas volt. Karin mindent megmutatott, mit hogy szeretne ha csinálnék
, mi hogy nézzen ki, stb., és mivel a ház viszonylag nagy és minden részét én takarítom, ez az elején nagyon nehezen sikerült. Gyakorlatilag semmi szabadidőm nem volt és nagyon le voltam terhelve. Ezt akkor frissiben meg is beszéltem Karinnal és hajlott arra, hogy bizonyos helyiségeket, amiket ritkán vagy egyáltalán nem használnak, azokat 2 hetente csináljam meg. Ezzel a fordulattal meg voltam elégedve és így már nagyon jól be tudom osztani az időm és van időm magamra.
Sajnos elég eldugott helyen vagyok, ezért barátok szerzése szinte alig-alig lehetséges. Nagyon pici ez a “város” és inkább gyereknevelésre alkalmas, mintsem korombeli emberek megismerésére. Ezt kompenzálja a csütörtöki angol nyelvtanfolyam, ahova 3 magyar is jár, illetve egy Romániából származó lány, akivel nagyon jól kijövünk. Rajtuk kívül szerencsémre a család egyik régi au pair-je a cégüknél dolgozik és ő is magyar, így hála a jó égnek van kihez fordulni szorult helyzetben.
A lányok Emma és Ana most kezdik élni a tinédzserek korát és ahogy megfigyeltem eléggé el vannak kényelmesedve/kényeztetve. Folyton zargatják a másikat, veszekednek, beszólnak egymásnak, van, hogy elfajul és sírás a vége, ilyenkor le kell őket állítani.
Ana a fiatalabb, vele nagyon jól kijövök, lényegében olyan mint én. Sportol, ezért elég sok közös témánk van. Mikor viszem edzésre, folyton beszélgetünk a kocsiban és segít angolt tanulni. Kijavít, illetve ha valamit nem tudok azt körbeírja és megtanítja az új szavakat. Ha kérek tőle valamit, nem húzza a száját, vele nagyon jól boldogulok. Gyakran társasozunk, vagy kártyázunk a kandalló előtt, legutóbb pedig szénnel rajzoltunk és úgy belemelegedtünk, hogy egymás fejét használtuk vászonnak, utána pedig indiánok voltunk 😀
Emma az idősebb, diszleksziás. Figyelmetlen és sokszor kell neki szólni. Vannak napok, amikor én ülök le vele a konyhában tanulni. Magában a feladat nem okozna gondot, ha nem kéne percenként visszaterelni Emma figyelmét a házira. Sajnos sem a húgától, sem pedig tőlem nem igazán fogad el segítséget, lényegében teljesen kimarad a családi életből. Ez Ana-t érinti legérzékenyebben, mivel nem játszik vele soha a nővére. Valamelyik héten a vállamon sírt emiatt.
Teljesen máshogy élnek, mint az én családom, már azt elértem a lányoknál, hogy levegyék a cipőjüket, ha hazajönnek, ne abban trappoljanak végig az összes szőnyegen 😀 Ez is valami.
Szerencsére a szülőkkel jól kijövök. Egyértelműen Karin hordja a nadrágot, mindig tartja a két lépés távolságot, ugyanakkor mindenben lehet rá számítani. Bármi bajom van, bármi zavar, meg tudom vele beszélni.
Most például segítenek plusz munkát keresni, amit haza kell majd adjak a szüleimnek. Hétvégén kértem tőlük segítséget az ügyben, és Karin nagyon megértő volt, azonnal elkezdett telefonálni egy két közeli helyre és megbeszéltük, mely napok azok amikor tudnék este máshol is dolgozni. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
Lényegében teljesen rutinná vált számomra minden, még az is, amivel nem értettem egyet az elején. Megszoktam az itteni atmoszférát, és szeretek itt lenni. Nem félek kimenni az utcára, mindenki kedves a városban, csak barátokra nehéz lelni.
Nem tudom, hogy ilyen beszámolóra gondoltál e. Ezek jutottak eszembe. Ha van, amit nem fejtettem ki, akkor kérdezz rá nyugodtan.
Üdv,
Niki