Sziasztok!
Egy évvel ezelőtt döntöttem el, hogy ki akarok költözni Londonba. Ha előbb leadom a szükséges papírokat Anettnál, akkor már sokkal korábban elindulhattam volna. Pontosan 9 napja vagyok itt. Rettentően féltem mielőtt kijöttem; szerintem 16 búcsúbulit biztosan tartottam és minden szükséges kelléket az utolsó pillanatban szereztem be. A reptéren bőgtem és bőségesen tettem félre pénzt arra az esetre, ha esetleg azonnal visszafordulnék. Teljesen felesleges volt. Féltem attól, hogy 26 évesen már túl idősnek számítok au-pairnek, mert mégiscsak gimi után szoktak a lányok ilyen szerencsepróbákba belevágni. Valójában tökéletesen mindegy.
A családnál, akinél élek, 3 gyerek van. Egy 9éves lány, egy 6éves fiú és egy 5éves kislány. Vártam kábé 2 napot türelmesen, a gyerekek azóta ‘I love you’-znak esténként, mindent megcsinálnak, amit kérnek, ráadásul a legjobb nyelvtanárok. Az angol tudásom rettent gyatra, de valahogy Pesten mindig lusta voltam beiratkozni nyelviskolába; azt is elhatároztam, hogy az alap nyelvtudásomra a kiutazás előtt rágyúrok picit, de nem tettem. Valójában ennek ellenére megértem őket. A harmadik nap rájöttem, hogy teljesen mindegy mennyire bénán használnom az angol nyelvtant, a gyerekek mégis megértenek, halálszívesen segítenek, magyaráznak, szavakat tanítanak, estimesét olvasnak nekem. Az anyuka teljesen korrekt nő. Rengeteget magyaráz, hogy mit, hogyan kell csinálni. Kézzel lábbal mutogat, hogy megértsem. Eleinte mindenre rávágtam, hogy oké-oké, pedig nem is igazán tudtam mit beszél, aztán rájöttem, hogy ugyanmár: én visszakérdezek. Van, hogy egy szót hatszor is elmondatok, vagy megkérem, hogy írja le nekem, vagy mutogassa el. Megteszi. Sőt hálás, hogy meg akarom érteni. Persze mindezért cserébe nagyon igyekszem, minden apróságot lejegyzetelek magamnak, órararendszerű listát készítek, hogy melyik gyerekről mit kell tudni, mit szeret, mikor végez a suliban, melyik nap, milyen teendőket kell elvégezni a lakásban. Ők is emberek, én is. Semmi para nincsen. Az édesapával nem sokat találkozom, mert nagyon sokat dolgozik, de mindig nagyon illedelmes, biztosít róla, hogy bármiben segít nekem. Ráadásul, az első szabadnapomon szintén korán keltem és gondoltam segítek a gyerekek reggeliztetésében, hamár úgyis a konyhában vagyok. Teljesen le lettem tiltva, a szabad nap, az szabadnap. Továbbá fontos elmondanom, hogy ez a család, egy zsidó család. Nekem egészen eddig nem sok fogalmam volt erről, hogy ez mit jelenthet, leszámítva azt, amit a médiából szűrtem ki magamnak, illetve az alapvető ismeretek ugye. Nem hittem volna, hogy ennyire izgalmas lehet egy másfajta kultúrát ilyen szinten megtapasztalni. Vannak nagyon szigorú szabályok. Például a konyha két részre van osztva (két mosogatógép, kétféle étkészlet, kétféle konyharuha stb) mindez a hús és tejételek tükrében. Folyamatosan ügyelni kell rá, hogy semmiképpen ne legyenek összekeverve. Ráadásul rengeteg sztereotípiát hallottam itthoni ismerőseimtől, akik folyamatosan azzal vegzáltak, hogy semmiképpen ne vállaljak zsidó családnál munkát, mert lelketlenek, egoisták és meg fogják nehezíteni az életemet. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy kinek milyen a vallása és nem hiszem, hogy ez alapján meg lehet ítélni bárkit. Igazam lett. Teljesen normálisak. Kérnek tőlem pár dolgot, például a gyerekekért csak térdigérő szoknyában mehetek a zsidóiskolába, meg nem szeretnék, ha előttük ennék disznóhúst, de közölték, hogy természetesen abban járok, amiben akarok, a szobámban azt csinálok, amit akarok. Ráadásul ha valamit nem megfelelően csinálok, akkor szépen elmagyarázzák, hogy hogyan kell, mindent megköszönnek, amit teszek és abszolút segítőkészek. Telefonkártyát vettek nekem, lakáskulcsot is kaptam, túristatérképet rajzoltak nekem; ma például nyomtatni akartam menni jópár oldalt és amikor kérdeztem az anyukát, hogy merre találok egy ‘copygeneralt’, akkor annyit mondott, hogy majd hétfőn nyomtat nekem, amit csak akarok, az irodában, ne költsem ilyenre a pénzt. A legmeghatóbb pillanatom eddig az volt, amikor pakolás közben a legnagyobb lány ágya mellett találtam egy ‘szerződést’, amit aláíratott a kisebb tesóival, amiben az áll, hogy szót fogadnak minden egyes kérésemnek, mert nem szeretnék, ha elmennék. Hát ez olyan baromi megható volt, hogy a földszintig meghatódtam, pedig azt sem tudtam eddig magamról, hogy különösebben kedvelném a gyerekeket. Nem mondom azt, hogy a kerítés is kolbászból van, mert London valóban drága. Ha néha elmegyek kajálni, vagy csokiért a boltba, vagy egy drogériába, az valóban költséges, ráadásul az én közelemben még a nyelviskola is sokkal drágább, mint arra előbbi beszámolókból számítottam, a metrózás pedig lazán veri az otthoni vonatjegy árakat, de mindezek ellenére az egyetlen dolog, amit bánok, az az, hogy nem jöttem már ki előbb. Egyáltalán nem félelmetes. 
A világ egyszerű szabályai működnek Európa ezen részében is: légy normális, végezd a dolgodat rendesen és azon mázlisták egyike lehetsz, akik láthatják a bigbent élőben, angolt tanulhatnak az angoloktól és esélyük van valami újdonságra. ( ja és csajok, mocsokjó ruhaboltok vannak és a ruhaárak valójában szinte alacsonyabbak, mint otthon.) Plusz, ha adhatok egy jó tanácsot, akkor ne felejtsetek el a konnektorba átalakítót venni. Nem kell sok cucc. Van itt minden. Ez is csak egy ország… (és itt van két kép, ahogy egyedül hülyéskedek a belvárosban). imádom, hogy kijöttem!