2015 augusztusában jöttem ki Svájcba egy svájci családhoz. A kezdetek kezdetén is furcsának tűntek, kedvesek voltak, de a szálláshelyemen dolgozott az anyuka fodrászként. Így az első kellemetlenség után megbeszéltük, hogy én sajnos nem ilyen környezethez szoktam, és szeretnék beköltözni inkább a vendégszobába, ahol a személyes holmiaimnak is több helyet tudtak biztosítani. Az első napokban még minden a betanításról szólt, majd szépen fokozatosan egyre több mindent kellett csinálnom. A gyerekek nagyon rendetlenek voltak, és az anyuka se igazán tudta fegyelmezni őket, csak az apukára hallgattak, így a szülők között is gyakran akadódtak konfliktusok.

Másfél hónap ottlét után hazamentem egy hetes szabadságra, amit már alig vártam, mivel nagyon kimerült voltam addigra. Nagyon gyorsan eltelt az az egy hét és nem szerettem volna visszamenni a családhoz. A családcsere gondolatától féltem, így egyelőre a visszautazás mellett döntöttem. Több itt tartózkodó Au-Pairrel is beszéltem, akik mind családcserét javasoltak az én érdekembe, de mondogattam, hogy majd csak jobb lesz. Egyre inkább visszahúzódó lettem, a szomszédokon kívül nem is nagyon beszéltem, vagy találkoztam senkivel, és mivel a túlórákért pénzt se kaptam, amit az utazásra akartam költeni, ezért a városba se jártam be.

Aztán november elsején az apuka távollétében az anyuka minden feladatot rám hagyott (ez egy vasárnapi nap volt, ami elvileg szabad lett volna), az egész délutánt átaludta, majd este, mikor a gyerekek nem voltak hajlandóak lefeküdni, az anyuka feljött a gyerekszobába, mindenkivel nekiállt kiabálni, elég indulatos volt, és a fejemhez vágta, hogy egy nagyon rossz munkaerő vagyok, még ennyit se tudok megcsinálni, hogy lefektetem a gyerekeit, és teljes mértékben úgy beszélt velem, mintha én is az egyik gyereke lennék. Nem épp szalonképes kifejezésekkel felküldött a szobámba. Én ekkor közöltem vele, hogy felmondok. Azonnal felkerestem Vikit, aki teljesen mellém állt és támogatott, majd mondta, hogy azonnal pakoljak össze, és menjek haza. Másnap reggel az anyuka feljött a szobámba, és közölte velem, hogy sajnálja a tegnap történteket. Alkoholproblémákkal küszködik és előző nap kicsit felöntött a garatra, ezért nem tudta a viselkedését kontrollálni. Ezek után nem szerettem volna a gyerekeket magukra hagyni, így vártam az apuka hazajöttét. Megpróbáltak meggyőzni, hogy maradjak,de ez szóba se jöhetett. Próbáltak visszatartani, és emiatt ki kellett várnom a november végét, hogy a havi fizetésemet is megkapjam.

Közben Vikivel kerestük az új családomat, akiket november közepére sikerült is megtalálnunk. Először skypeoltam velük, majd meghívtak egy uzsonnára, hogy jobban megismerkedjünk. A házba lépéskor már éreztem, hogy ők az a család, akikhez jönnöm kell. Az előző Au-Pairrel is volt lehetőségem beszélgetni, aki rengeteg jót mesélt a róluk. Végül is két héten belül megkötöttem velük az új szerződést, majd segítettek az átköltözésben is. A másik családnál addigra kaotikus helyzetek uralkodtak, újabb veszekedések bontakoztak ki, de a svájci ügynökség is a segítségemre volt, így november végén véglegesen ott tudtam hagyni őket.

Amíg nem mentem haza, addig az új családom szállásolt el, majd az új évvel náluk kezdtem el dolgozni. Nagyon jó volt azt érezni, hogy olyan helyre sikerült jönnöm, ahol családtagként kezelnek, és nem pedig cselédként. Most már több mint egy éve vagyok velük, nagyon szeretem őket, vannak rosszabb és jobb napok, de összességében csak a jó napokra tudok emlékezni. Nagyon sokat kaptam tőlük. A nyelvtanulási szándékomat teljes mértékben támogatják, segítenek abban is, hogy tovább tudjak tanulni, szóval röviden tömören ők a tökéletes család. A gyerekek imádni valóak, jól neveltek, értelmesek és okosak. Házimunkát szinte nem is végzek, a mosásba kell besegítenem, illetve ebédet párszor, vacsorát pedig minden nap főzök (hétvége kivétel). A gyerekeket inkább edzésre illetve délutáni foglalkozásokra viszem, és ellenőriznem kell, hogy a házi feladatukat megcsinálták-e. Ha valamelyik gyerkőccel itthon kell maradnom betegség miatt, akkor túlórapénzben kifizetnek, vagy átszervezik az heti munkarendemet, és eggyel több szabadnapot kapok a hétre. Ha valamit nem jól csinálok, azt megemlítik, és kérik, hogy máskor máshogy csináljam, de ezt mind udvariasan teszik.

Nyár közepén közelebb költöztünk az anyuka munkahelyéhez, de itt még erősebb barátságokat sikerült kialakítanom, mint az előző lakhelyünkön. Rengeteg magyar él itt kint, sokak egyedül vannak, így az utcán is bármikor neki lehet állni a másikkal beszélgetni. De ugyanúgy nyitottak a más nemzetiségű emberek is, csak a svájciak allergiásak kicsit arra, ha nem értjük meg a nyelvüket. Viszont közölük is vannak nagyon sokan, akik segítőkészek. Az emberek összességében nyitottak, nem olyan feszültek, mint Magyarországon. Az élelmiszerek sokkal drágábbak, a ruházat csak kicsivel, de ha szezonvégi, vagy szezon közepén egy leárazáskor megy vásárolni az ember, akkor a töredék részéért lehet kint vásárolni, mint otthon. A közlekedés nagyon drága, de mivel én a gyerekeket hordom délutáni foglalkozásokra, ezért az anyuka vett nekem egy éves bérletet, így szabadidőmbe is ingyen utazok a városban. Az én szerencsém még annyi, hogy Németország határánál lakunk, ami annyit takar, hogy ott még olcsóbban tudok magamnak vásárolni.

Szerintem teljes mértékbe megéri Au-Pairedni, mivel nekem sikerült teljesen más kultúrákat megismernem. A svájci étel specialitások- a Fondue és a Raclette a kedvenceim lettek, és mivel az új családomnál az anyuka olasz, így az olasz konyhába is mostanra elég jártas vagyok. Persze néha, ha megunom az itthoni kosztot, akkor barátnőkkel beülünk általába a Mekibe, vagy kimegyek Németországba enni valamit. Lehet a városon belül is jó helyeket találni, de ugye minden ár a svájci fizetéshez van igazítva.

Nekem ennyi tapasztalatom van Svájccal kapcsolatban, ha tehetném se csinálnám másként, a családcserével és minden mással, ugyanis sok mindenre tanított meg az a kis kitérő az előző családomnál, és így volt esélyem az új családomat is megtalálni.