Kedves Viki!

Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, de amikor arra kerülne a sor, hogy vissza írjak, már eltelt a nap én meg képtelen vagyok összefüggő mondatokat alkotni 😀

Szóval igen, eltelt az első hónap, ami ha őszinte akarok lenni, egy érzelmi hullámvasút volt. Igazából ennyi idő után jutottam el arra a pontra, hogy minden feladatommal tisztában vagyok és teljes magabiztossággal és határozottsággal tudok nekikezdeni a napnak. Az első két hét nagyon nehéz volt, hiszen ahogy már írtam, mikor ideértem belecsöppentem az őszi szünetbe, amikor a gyerekek időbeosztása a megszokottól teljesen eltérő, az ezt követő héten pedig újra elkezdődött az iskola, ami megint egy másik felállás volt mindenki számára. Persze minden kezdet nehéz, de amikor te magad kerülsz egy ilyen helyzetbe, nem mindig könnyű erre emlékezni. Azóta is vannak rosszabb és jobb napok, de melyik munkahelyen nincsenek? Viszont ez annak is köszönhető, hogy tudom, hogy milyen maximalista vagyok magammal szemben, ami sokszor visszaveti a lelkesedésem.

Előzetes megegyezés alapján 35 órát kell dolgoznom, pluszban kétszer babysittelek egy héten. Mivel a kislány, Eva délutáni iskolába jár, ezért reggelente, mikor a bátyját, Ezrat elviszik a suliba, én vagyok vele és ha kell én is viszem el délután. A reggelek mindig ugyanolyanok, én adok nekik reggelit, ha kell megcsinálom az ebédet, amit elvihetnek magukkal, figyelek rá, hogy Ezra indulásra kész legyen. Ezután a hétfő kivételével én vagyok Evaval, általában itthon foglalom le valamivel, elviszem különórára, könyvtárba, parkba, vagy átmegyünk valamelyik osztálytársához játszani és fordítva. Suli után, ha kell vacsorát csinálok nekik, segítek a háziban, fürdésidőig lefoglalom őket. Aztán jön a fürdés, ami egyikünknek sem a kedvence, utána pedig meseolvasás, amit a szülők már átvesznek. Amíg a gyerekek iskolában vannak, addig tart a szabadidőm, ez változóan 2-5 órát jelent. Ilyenkor tényleg azt csinálok, amit akarok, a gyerekek után való összepakolást, vagy takarítást se várják el, ez az idő csak az enyém. Ilyenkor szoktam tanulni, elmegyek futni, sétálok egyet vagy csak sorozatokat nézek. A hétvégék mellett, a szerda is szabad, délelőtt 11-től, így ezeken a napokon van időm arra, hogy szétnézzek, vásároljak, vagy messzebbre menjek.

Valahogy így oszlana el a 35 óra, viszont az anyukának az elmúlt két hétben többször is be kellett menni az irodába (alapvetően itthon dolgozik, mivel van egy elég jól működő tortákkal foglalkozó cége, ugyanakkor “valójában” tv producer, ezt pedig nem tudja itthonról csinálni) és így 40-re csúszott a dolgozott órák száma. Ezt persze ki fogja fizetni, mint túlórát, de mégsem esett olyan jól, az a mínusz 5 óra szabadidő:)

Egyébként a szülők nagyon aranyosak, az anyuka többet van itthon, telefonon is elérhető, ezért hozzá tudok fordulni, ha bármi van. Mindig érdeklődik, hogy jól vagyok-e, mindketten arra törekednek, hogy otthon érezzem magam, bármiről tudunk beszélni és nagyon támogatóak az itteni terveimmel kapcsolatban. Már meg is kérdezték, hogy az áprilisi vizsgáim után, nem lenne-e kedvem visszajönni a nyáriszünetre, ami nagyon jól esett, hiszen ez azt jelenti, meg vannak velem elégedve és szeretnék ha tovább maradnék.

Ami a gyerekeket illeti: nehézkesen fogadtak el, Ezraval, még mindig dolgozunk azon, hogy jobb legyen a kapcsolatunk. Ennek az egyik oka, hogy egy olyan au pair/nanny után kerültem ide, aki 3,5 évig volt a családnál, Eva például még meg sem született, mikor Ő idekerült, és most egy sarokra lakik a családtól. Tehát nehéz volt egy olyan valakit követni, akivel ennyi időt töltöttek és akihez hihetetlenül ragaszkodnak. Viszont Eva már elfogadott, mindig biztosít róla, hogy mennyire szeret és örül, hogy itt vagyok. Ezraval más a helyzet, vele lényegesen kevesebb időt töltök, mivel reggel 8-tól délután 4-ig iskolában van. Sokáig nem tisztelt és úgy kezelt, mintha felettem állna, de beszéltem a szülőkkel és dolgozunk az ügyön. Valószínűleg csak több figyelem és türelem kell hozzá. Ennek kapcsán is elmondták, hogy nagyon örülnek, hogy itt vagyok és bárm ibaj van meg tudjuk beszélni, ami egy ilyen élmény után, egészen jól tud esni:D

Szerencsére egy-egy különórán találkozok a többi au pairrel, bár viszonylag kevés a velem egykorú. Az egyik lánnyal már számot cseréltünk, az anyukán keresztül egy másik, spanyol au pairrel is sikerült beszélnem, ráadásul a család előző nannyje (akiről írtam) magyar, szóval vele már találkoztam is. Szorosabb kapcsolatok még nem alakultak, többek között, mivel az első hónapom inkább azzal telt, hogy beilleszkedjek a családba, megismerjem a környéket, tisztában legyek a feladataimmal és azokat megfelelően el is végezzem, a szabadidőmbe bele kell építenem a tanulást, nem utolsó sorban pedig az a típus vagyok, aki néha igényli az egyedüllétet. Lényeg a lényeg: sokszor nincs mindenre idő:)

Egy hét múlva a család elutazik két hétre, és mivel mindenképp haza akartam menni karácsonyra, amíg ők nincsenek itthon, addig én is hazautazom.

Igaz, pont az ünnepi időszakban nem leszek kint, szerencsére sikerült szétnéznem London díszekről híres utcáin, láttam a kivilágított körutakat és még egy karácsonyi flashmobba is belekeveredtem a hétvégén 😀

Tehát alapvetően mozgalmas egy hónapom volt, sokszor meglepődtem, hogy egyszerre mennyi érzés (pozitív és negatív) tud kavarogni egy emberben, ezeket is meg kellett tanulnom kezelni. Az is biztos, hogy rengeteg türelem, alázat és tartás kell ahhoz, hogy végigcsinálj néha egy napot, de a végén úgyis megéri. A hely, ahol lakom már az első nap megfogott, rengeteg a park, egy saroknyira van egy hatalmas erdő kávézókkal, akármerre nézel zöldet látsz, az utcák bármelyik Harry Potter filmben megállnák a helyüket, a kedvenc kávézómból pedig tökéletesen lehet látni egész Londont. Imádom a környéket, az emberek kedvesek és figyelmesek, teljesen más felfogásban élik a mindennapjaikat.

Örülök, hogy ilyen közelről tapasztalhatom meg ezt, és kíváncsian várom mit hoznak az elkövetkezendő hónapok. (Azért annak is örülök, hogy két hétre hazamegyek, jót fog tenni ez a kis szünet!)

Üdv,

Ramóna 🙂