Kedves au-pairek. Szeretném megosztani veletek a családcserém történetét.

A családomat, akikhez eredetileg kijöttem, azért választottam, mert a skype beszélgetés során úgy tűnt, hogy az anyuka rendkívül közvetlen és kedves, szívesen tettem fel neki a kérdéseimet és nagyon jót beszélgettünk. Azonban sajnos a családváltásom fő oka az anyuka személyisége volt. Én az a fajta ember vagyok, akinek fontos a mozgástér, fontos, hogy komfortosan érezzem magam, az anyuka pedig nagyon túlkontrolláló és bizalmatlan volt, így nem igazán passzoltunk össze. Kényelmetlen volt számomra együttdolgozni vele.

Már az első nap hosszas szabály listát kaptam, amibe nemcsak, hogy evidens dolgok voltak (pl. ne hagyjuk egyedül a gyereket a fürdőkádban), de olyan szabályok is voltak, amiktől úgy éreztem magam, mintha egy börtönbe kerültem volna. Például, amikor esténként babysitteltem és elment a család, mindig felrakták a lakásban a riasztót, így olyankor már csak a felső szinteken mozoghattam, így például az, hogy lemenjek egy jót főzőcskézni a konyhába, szóba se jöhetett. Illetve reggelente én keltem fel elsőnek, le kellett mennem dolgozni a  konyhába, de a riasztó kódja számomra titkos volt, így rendszerint az anyuka reggel kiugrott az ágyból (néha ijesztő morgás kíséretében :-D), hogy kinyomja a riasztót, majd visszament aludni, én pedig kezdhettem a munkát. Úgy éreztem magam, mint egy börtönben. Úgy éreztem, nem bíznak bennem, csak valaki vagyok, aki segít.

Amikor az anyukával vacsorát főztünk, nem mondta, hogy „Ma ezt és ezt főzzük” csak kiosztotta, hogy „pucolj meg x hagymát, szeletelj fel x répát” stb. Valahányszor beszélgetni próbáltam vele, csak a munkáról volt hajlandó kommunikálni. Például kérdeztem, hogy mi a különbség a zöld kupakos és a kék kupakos tej között. Mire ő: „A kéket vedd elő” (Tudtam, hogy melyiket kell elővenni, csak gondoltam, megpróbálok beszélgetni.)

A takarításban is nagyon „overcontrolling” volt, gyakran leskelődött, amikor pedig több dolgot szerettem volna csinálni, ő mondta meg, hogy melyikkel kezdjem, nem adott mozgásteret. Gyakran mondott ki oda nem illő megjegyzéseket is (pl. nehéz volt kinyitni a kerti ajtót és oda szólt, hogy „nem kell, hogy eltörd az ajtónkat”) illetve volt, hogy gúnyolódott, vagy félrelökött, amikor nem értettem egy szót.

A legnehezebb azonban mégis az volt, hogy a túlzott kontrollálás és a mozgástérhiány miatt a gyerekekkel való kapcsolatom se tudott úgy kialakulni, ahogyan szerettem volna. Úgy éreztem, hogy amikor segítség kéne a gyerekeknek, akkor nem enged segíteni, amikor pedig nem kellett volna segítség, akkor erőszakoskodott, hogy segítsek. Például a 6 éves kisfiú elakadt a házi feladat készítésben, ezért én oda ültem hozzá segíteni. Ekkor szépen haladt, de amikor otthagytam, mindig elkalandozott, nem a feladatra figyelt, így ott maradtam vele együttcsinálni. Az anyuka azonban rám szólt, hogy hagyjam, így hát hagytam. Persze rossz volt látni, hogy megint bámészkodik tanulás helyett, de nem segíthettem, pedig angoltanárjelöltként kifejezetten érdekelt volna, hogy milyen házi feladatok vannak az angol gyerekeknek és szívesen segítettem volna, így ezt kicsit sajnáltam. Reggelente az öltözéskor nagyon kellemetlen volt, hogy a fiúk (9 éves és 6 éves iker testvérei) már egyedül szerettek volna öltözni, de az anyuka erőszakoskodott, hogy segítsek neki. Nehéz volt, amikor a kisfiú kiabált, hogy ő szeretné begombolni az inget vagy felvenni a cipőt, én pedig hagyni szerettem volna, de az anyuka rám szólt, hogy én csináljam. Persze a kisfiú menekült előlem, és aggódva nézte, hogy követem-e. Szintén meglepő volt, amikor arra kért, hogy fürdessem meg a 9 éves srácot, aki szegény szégyenlős volt előttem, hisz lassan már tinédzser volt, így ez is egy mindkettőnk számára teljesen kellemetlen és felesleges szituáció volt. Reggeliztetésnél nem ülhettem le, mindig a gyerekek fölött kellett állnom, ami szerintem szintén kellemetlen volt, mert elég zavaró lehet úgy reggelizni, hogy állnak feletted. Amikor ezt megjegyeztem az anyukának, azt mondta, hogy akkor álljak kicsit távolabb. Nem egyszer volt, hogy annyira bugyuta szituációk adódtak (például ez is) hogy hangosan elnevettem magam, mert olyan bugyuta és kínos volt az egész, és annyira nem értettem a miértjét.

Az időbeosztásomat sem tartották tiszteletben. Össze-vissza munkaidőn kívül se bánta az anyuka, ha munkát adott, és sokszor nekem kellett szólnom, hogy már több mint 1 órája lejárt a munkaidőm. A munkamennyiség sem volt reális. Napi 2 gép ruhát mostam és egésznap vasaltam, mert a pizsamáktól kezdve az ágyneműkön át mindent ki kellett vasalni és még a takarítás is rám hárult.

Hamar diszkomfortossá vált számomra az ott tartózkodás, de az anyagi ráutaltság miatt szerettem volna kitartani. Ehhez jött még az is, hogy az anyuka és az apuka kapcsolata nem volt jó, rengeteget veszekedtek, sokszor kifejezetten ijesztően, például nem mertem kimenni a szobámból, mert annyira kiabáltak. Egyszer sem kértek elnézést utána. Általában ha valamit nem találtak, mindig rám fogták, hogy én tettem el, aztán persze mindig kiderült, hogy közöm sincs hozzá, sőt, én segítettem ki őket rengeteg helyzetben. Például rendszerint én láttam el őket a saját pénzből vett wc papírból, mert a sajátjaikat elfogyasztották és sose vettek időben újat. Ugyanígy jártunk szappanal is. (Persze szerencsére utána mindig megadták ezeket.)

Az új családomnál azonban teljesen más volt a helyzet. Már az interjú során nagyon jól éreztem magam. Az anyuka vidáman nyitott ajtót, karjában a 2 éves kislánnyal, boldog „Nézd, megjött Martha” felkiáltással. Azonnal behívtak a szobába, ahol kicsit játszottunk a kislánnyal, énekeltünk, majd leültünk a kanapéra az anyukával beszélgetni, majd megmutatta a szobámat és a fürdőszobámat. Az anyuka kedves volt, közvetlen, látszott, hogy komolyan érdeklődik. A kislánnyal a kapcsolatom „szerelem volt első látásra”. Akkor még nem tudta rendesen kimondani a nevem, de már akkor fogta a kezem és hívogatott, hogy „Tata, Tata”. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy számomra ők az igaziak.

Még azon a hétvégén átköltöztem hozzájuk. Az anyuka értem jött kocsival. Vidám volt és közvetlen, mindenbe bevonta a kislányt is. Például a szobámba úgy húztuk be a bőröndömet, hogy a kislány is fogta és „húzta” velünk.

Míg a másik családban rám zúdultak a felesleges szabályok, itt tiszteletben volt tartva, hogy már 25 éves vagyok. Az anyukával hétfőn együtt ültünk le közösen egyeztetni és megbeszélni a feladatokat. Ő az a fajta, aki nagyon nagy mozgásteret ad, így tudtam, hogy nekem kell kezdeményezőnek is önállónak lennem. Miután megbeszéltük a feladatokat, mondtam, hogy akkor kezdem is a konyhával és haladhatunk szép sorban. Nem ő utasított, hanem tudtam magamtól a dolgom, és ez jó volt, mert ettől komfortos voltam. Nem járt a nyomomba soha, mint a másik anyuka. Én dönthettem arról, hogy mit milyen sorrendben csinálok. A takarítós napokon az is rendbe van, ha kicsit tovább alszok, és csak akkor kelek föl, miután már elmentek, és akkor tudom nyugodtan kezdeni a takarítást.

A kislánnyal jókat játszok. Néha az elején voltak nehézségek, mert nagyon anyás volt, és korábban már volt 1 hónapig au-pairjük, akit azért kellett elküldeni, mert a kislány mindig az anyukáját akarta, így a lány sajnos nem sokat tudott segíteni, mert nem mert kezdeményezni ez miatt, de szerencsére velem átlendültünk ezen, és ma már ezzel nincs probléma.

Az apukát is nagyon kedvelem. Őt ritkán látom, mert sokat dolgozik, de sose mulasztja el megkérdezni, hogy hogy vagyok, és néha szoktunk kicsit beszélgetni, mert udvarias és érdeklődő. A másik családban hiányoltam a beszélgetést és az érdeklődést a családtagok részéről. Amikor a karácsonyi szünetben takarítottam, és már jócskán délután volt, akkor az apuka rám szólt, hogy mostanra már elég lesz, és ma már ne dolgozzak többet. Ez is egy olyan dolog, amit kedvelek ebben a családban: tiszteletben tartják az időmet. Fontos nekik, hogy ne legyek leterhelve és korrektek legyenek. Például, amikor nincs bölcsibe a kislány, akkor csak délelőtt vagyok vele, a délutánhoz meg a fürdetéshez nem kellek, hogy legyen időm magamra is. A téli szünetben, amikor nem volt bölcsőde a kislánynak, akkor egésznap vele kellett lennem, ezért az anyuka adott 2 plusz szabadnapot. Karácsonyra kaptam tőlük plusz pénzt és ajándékot, szilveszterre pedig vacsorát rendeltek nekem.

A nagymamával is nagyon jó a kapcsolatom. Sokszor vigyázunk együtt a kislányra. Van, hogy amíg a kislány tv-t néz, addig mi főzőcskézünk együtt. A nagymama egy vidám hölgy, aki mindig elmondja, hogy szeret, és mindig megköszöni a segítségemet.

Annak ellenére, hogy szombat délelőtt is dolgozom és heti 4x sittelek, nem érzem magam leterheltnek és kihasználtnak. Mindig fontos, hogy egyeztessük a dolgokat. Persze apróbb konfliktusok vagy problémák mindenhol adódhatnak, tökéletes család nem létezik. De nem is kell, hogy létezzen, hiszen amúgy sem örökre vagyunk náluk.

Összességében véve a fő különbség a 2 család között az, hogy az egyiknél nem volt komfortos dolgozni a túlzott kontroll és a leterheltség miatt, míg a másiknál jól érzem magam, mert önálló lehetek, van időm magamra, és mind a család, mind én törekszünk a jó kapcsolat fenntartására, így jól összeillünk.

Szerintem nem érdemes olyan családnál hosszabb távon maradni, ahol nem érzi jól magát az ember. Én régen azt gondoltam, hogy normális, ha a ház idegen és olyan, mintha egy börtönbe lennék, és hogy ez biztos minden családnál így lenne, de aztán rájöttem, hogy ez nem egy ideális helyzet. A másik családnál 1 hónap után is idegennek éreztem magam, míg itt már az első nap otthonos volt, így ez ráébresztett arra, hogy igenis nagy különbségek vannak család és család között, ezért érdemes váltani. Ha nincs meg elsőre, akkor érdemes tovább próbálkozni. Szerintem fontos, hogy az au-pair is fektessen be energiát és kezdeményező, alkalmazkodó legyen és tegyen meg minden tőle telhetőt, mert az meg fog térülni. Még akkor is, ha egy helyzetben úgy néz ki, hogy nem vagy megbecsülve. Például az előző családomnál az utolsó pillanatig korrekt voltam, akkor is, ha nem tiszteltek se engem se a munkaidőmet és szívem szerint otthagytam volna őket és az angol ügynökségre is rácsaptam volna a telefont. Mégis az utolsó pillanatig türelmes voltam velük, aminek az lett a következménye, hogy a régi anyuka az újnak nagyon jó referenciát adott rólam, ez is közrejátszhatott abban, hogy a jó családhoz átkerülhettem. Ezért, bármennyire is felháborítóan viselkednek, szerintem érdemes megmaradni korrektnek, hiszen akkor nem fognak bennetek kifogást találni és mindig lesz olyan család, ahol szükség van rátok és megbecsülnek.

Köszönöm az ügynökségnek is, amiért átlendített ezen a „krízisen”. Viki sok család adatlapját elküldte, és skype-on egyeztettük az interjúkkal kapcsolatos esetleges kérdéseimet, így már 1 héten belül találtam új családot.

Mindenkinek sok sikert és kitartást kívánok ahhoz, hogy megtalálja az „igazit”.

Márti – London